Amit nehéz megérteni

Nem akartam a húsvéti ünnepi esték valamelyikét ezerszer vetített Jézus életét bemutató filmekkel tölteni, bolyongtam a tévé-univerzum csatornái között, a Spektrumon a nemzeti szocializmus és Hitler felemelkedésének történetét vetítették. Az angol film a hitleri fasizmus csíráitól kísérte végig azt a megdöbbentő történetet, ami végül a világ eddigi legborzalmasabb tragédiájába torkollott.

Hogyan lehetett egy gátlásos, nőgyűlölő, nyüzüge katonából diktátor? Élete tragédiájaként élte meg az első világháborús vereséget, a német területek elcsatolását, a munkanélküliséget, amiben neki is része lett, mert katonaként nem kellett, máshoz meg nem értett. Honnan a zsidó és bankár gyűlölet? A szocialisták és weimari köztársaság demokráciája iránti harag? Hogyan lehet egy gazdasági válságban lévő ország szegény tömegeit valósággal megbabonázni a mérgező eszmékkel? Miként születik lépésről lépésre a diktatúra, előbb a demokratikus jogok csorbításával, aztán a demagóg ígéretekkel, majd az állandó ellenségkereséssel, a "háborús" pszichózis szüntelen élesztgetésével, a területi reváns délibábjának elhitetésével? El tudta fogadtatni egy néppel, hogy mindenkinél magasabb rendű, hogy az élet minden területén mindenkinél jobban teljesít. Kiépítette a nemzeti nagytőkét és a maga oldalára állította, az ellenzéket felszámolta, az alacsonyabb rendűnek tekintett és gyűlölt zsidókat írtotta. Eszméi megszállottjaként olyan korlátlan hatalomra tett szert, amivel Európa egyik legnagyobb és legerősebb nemzetét a végső pusztulás szélére sodorta… És mindezt egy demokratikusan megnyert választás indította el, amelyet előbb lelkesen támogattak a tömegek, majd halálos rettegésben hallgattak bukásáig.
Nehéz megérteni.
Olvasom a húsvéti héten megjelent hetilapok cikkeit az alig néhány nappal a hátunk mögött lévő választások tanulságairól. A CÖF hívására menetelő százezrekről, a szétesett és a vereség okait egymásban kereső baloldalról. A választás finisére elpárolgó civil támogatásról, a korábban olyan ígéretesen indult Milla lassú eróziójáról. A Szolidaritás Mozgalom alapvetően csalódott tömegeiről, a baloldalinak hitt szakszervezetek némaságáról és érthetetlen távolságtartásáról. Ember legyen a talpán, aki magyarázatot talál arra, hogyan szerezhettek százszámra szavazatot a jobbikos jelöltek azokban a kelet-magyarországi választókörzetekben, ahol a lakosság szinte kivétel nélkül az általuk olyan sokat támadott, megalázott romákból áll. Ez ugyan olyan rejtély, mint az, hogy a kishantosi körzetben a nemzetközi hírű biogazdaság botrányos felszámolása, a helyiek földönfutóvá tétele ellenére is a Fidesz jelöltje tudott nyerni…

Nehéz megérteni. Lehet, hogy inkább a Jézus filmek valamelyikét kellett volna néznem.

Szerző
Somfai Péter

Kergetőzés

Az a kergetőzés, amely a választási vereség után rátört a demokratikus ellenzékre csak arra jó, hogy azt gondolhassuk: annál, ami történt(Orbán maradt)csak egy rosszabb történhetett volna: ha ezek kerülnek hatalomra. Mire vezethetett volna a korszakváltó helyett végül kormányváltóra silányodott koalíciónak a kormányzása?

A kergetőzésben a demokraták könnyen belefuthatnak a következő választások két nagy pofonjába. Meglehet, május 26-án reggel arra ébredünk: arányosan Magyarországé a legnagyobb unióellenes frakció az Európai Parlamentben. Ősszel meg arra: a fekete önkormányzatok nemhogy a vöröst, de még a narancsot is elnyomják a térképen. Közben a demokratikus ellenzék kiszoríthatja önmagából a maradék szuszt is, magára hagyhatja egymillió-háromszázezer szavazóját, végleg eltaszítva a bizonytalanokat. Gyurcsány, Bajnai elvonulhat, Mesterházyt meg eltanácsolhatják ritkás forradalmi szocdemjei, vagy a rend szabadságát hirdető populistái. Utóbbi esetben az MSZP egy platformra kerülhet azzal a Jobbikkal, amellyel a Fidesz a saját maga által teremtett szociális feszültségeket eddig levezette.

A Fidesz már-már imádkozik egy "szociális érzékenységű, megfiatalított, a nyugati szociáldemokrácia értékeit felmutató versenypárt létrejöttéért, amely azon az úton jár, aminek "van jobb széle, meg van bal széle is, de mindenki számára járható" (Kövér László). Ám, annál súlyosabb nem történhet, minthogy a parlamentáris alapon állók - benne az MSZP - Őfelsége ellenzékeként betagozódnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe. Részt vállalnak abban a "nemzeti minimumban", amelyet a Fidesz immár legalizáltan megerősödött egypólusú rendszere diktál. A demokratikus ellenzék ennek nem lehet része, mert tagadja jobb és bal nyugati konszenzusának alapját, a liberális parlamentarizmust és a szociális piacgazdaságot.

A demokratikus ellenzék ebben az orbáni csapdában rugózik: már az is a rendszer elismerése, ha jogfosztott kisebbségi szerepet vállal a súlytalan parlamentben, miközben az utcára sem viheti a politikát, mert néhány százfős tüntetővel marginálisnak mutatja a tiltakozást. Nagy tömegre még nincs kilátás: a többség már érzi, tudja is saját nyomorát, de tenni még nem tesz ellene semmit.

Április 6-án a III. Köztársaság kimúlt. A mindent bedaráló orbáni rendszer akár hosszú időre is életképes lehet, ha három százalék fölötti gazdasági növekedést produkál, s kezelni tudja a még látens szociális feszültségeket. Csak az győzheti le, aki képes lesz a paternalizmusra hajlamos társadalmat újra összebékíteni a demokráciával, aki új politikai nyelven tud beszélni, tehát gondolkodni is, szabadságról, egyenlőségről, szegénységről, gazdagságról, a globális kapitalizmusról. A IV. Köztársaságról. E messze jövendővel kellene ma összevetni a jelenkort.

Szerző
Friss Róbert

Semmi sincs rendjén

Kiderült, hogy a Magyar Nemzeti Bank kiterjedt ingatlanvásárlásba kezd, és bőkezűen előmozdítja némely közgyűjtemények műkincsvásárlásait - nem utolsó sorban pedig gavalléros támogatásokat nyújt különféle intézményi és személyes kiválasztottaknak.
Nem véletlenül fogalmazunk úgy, hogy mindez "kiderült", tudniillik nem valamely hivatalos bejelentés, nem a jegybank bevett tájékoztatási csatornái révén került nyilvánosságra, milyen áldásos tevékenységet folytat az MNB. Az Index munkatársai dolgozták fel a birtokukba került értesülést, és tették közzé a nemzeti pénzintézet igazgatóságának azt a határozatát, amely lehetővé teszi, hogy a következő három évben százmilliárdos nagyságrendben költsenek a kijelölt célokra.

Az ügy diszkrét kezelése - mármint a jegybank részéről - tökéletesen érthető. Ennek a tetemes összegnek az elköltése körül ugyanis semmi sincs rendjén. Először is az a kérdés, egyáltalán miféle felhatalmazás alapján döntött róla az MNB vezetése? Hiszen a jegybanktörvény nem ad számára ilyen felhatalmazást. Amikor a felügyelőbizottságban ezt firtatták, a nemzeti bank jogásza a fáma szerint azt válaszolta, hogy ami nem tilos, azt szabad. Ez a megejtő érvelés azonban egy közintézmény esetében orbitális marhaság. Ha az MNB túlterjeszkedik meglehetősen körülhatárolt feladatkörén, akkor ahhoz törvényi alapot kellene teremteni. Mint tudjuk, ez amúgy nem szokott gondot okozni a kétharmados parlamenti többségnek, csak hát a jogszerű eljárásnak az a kényelmetlen hátulütője, hogy a közvélemény mégiscsak hozzájut némi információhoz.

Márpedig ebben az esetben úgy tűnik, eminens érdeke volt mind a kormánynak, mind a jegybanknak, hogy ez ne történjen meg. Még azt sem lehet tudni, voltaképp milyen grémium - ha egyáltalán van ilyen - jelöli ki a költekezés kedvezményezettjeit. Kitől, milyen ingatlanokat és mennyi pénzért vásárolnak, illetve mely alkotók, kulturális műhelyek, akár állami intézmények részesednek a milliárdokból. Ha a döntési folyamat átlátható volna, ismerhetnénk a zsűrik összetételét; netán meglepve értesülnénk, hogy leginkább egyszemélyi ízlések és akaratok határozzák meg a nem épp jelentéktelen pénzek útját.

Az sem elhanyagolható kérdés persze, hogy valójában honnan teremti elő az MNB a nagyvonalú adományok fedezetét, hiszen végső soron mindannyiunk vagyonából gazdálkodik. Mert ha csak a kulturális értékek megszerzése, védelme és előmozdítása érdekében elkölteni szándékozott negyven milliárdot vesszük, az is többszöröse például a Nemzeti Kulturális Alap rendelkezésére álló éves keretnek - amiből viszont a szakmai kuratóriumok átlátható és jobbára ellenőrizhető módon ítélnek meg különféle támogatásokat. Az MNB ettől független, a legkevésbé sem transzparens gyakorlata viszont úgy terjeszti ki az állami támogatás rendszerét, hogy annak egy jelentős hányadáról lényegében nem ad számot.

Magyarán szólva, létrejött egy olyan pénzosztó mechanizmus, amelyben a rezsim - ráadásul meg sem nevezett - emberei akár saját politikai szempontjaik szerint preferálhatják az általuk kiválasztottakat. Ez a leleményes különutasság persze korántsem kivételes az orbánizmus praxisában: pontosan illeszkednek hozzá egyebek között a miniszterelnök által adományozott különjuttatások, és leginkább a Magyar Művészeti Alapítvány, amely hasonlóképp arra hivatott, hogy egyenirányított csatornaként finanszírozza a kormányzat átideologizált kultúrpolitikáját. Amelynek alapvető törekvése természetesen egy "hithű" klientúra kiépítése és eltartása.

De tévedés volna azt hinni, hogy a kultúra bizonyos kijelölt szegmensei és reprezentánsai javára kifejtett központi protekcionizmus kifejezetten az ellenzékiek visszaszorítására szolgál. Hiszen ez a hatalom is pontosan tudja, hogy az igazán jó művészeknek vagy akár kulturális menedzsereknek semmi közük a pártpolitikához. Legfeljebb kényesek a szellemi függetlenségükre, mégpedig egyszerűen azért, mert tudják, ha az anyagi egzisztencia oltárán fel kell áldozniuk az alkotói szabadságukat, akkor egyszeriben érdektelenné válik, amit létrehoznak. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének működtetői azonban éppenséggel beérik a lojalitásnak ezzel a "könnyített" változatával is - manapság már nem kell olyan egyértelműen meghálálni némi előnyöket. Akik nem zavarnak bele olykor a jobboldal "nemzeti" eszmevilágába, azokat nemcsak békén hagyják, hanem akár még otthon is érezhetik magukat. Add fel az oppozíciódat, és meglátod, mindig csurran-cseppen majd valami.

Persze, az igazi, lelkes szekértolók többet kapnak. Olyan pozíciókat például, amelyekből egymást is táplálhatják, nem beszélve a szerényebb "bedolgozókról". Ennek a hűbéri láncolatnak a fenntartására kellenek az MNB nem publikus, célzott többletmilliárdjai.
Mintha a Legfelső Mecénás szolgálatára nyomná a pénzt egy magánbank.
De hát tudjuk, hogy nem az.

Szerző