Tekintettel Barack Obama tokiói látogatására, Abe Sindzó miniszterelnök idén, eltérve korábbi szokásától, nem kereste fel a tokiói Jaszunuki-szentélyt - a megemlékezés jeléül csupán egy faágat, és ötvenezer jent küldött. Ez a megoldás a diplomáciai tapintatosság jegyében született; Amerika ugyanis nem nézi jó szemmel az ázsiai szigetország vezető politikusainak immár rendszeres zarándoklatait a japán háborús áldozatok oltáránál, ahol 1978 óta tizennégy elítélt bűnös emlékét is ápolják. Nem mellesleg Kína és Dél-Korea hasonlóképp provokációnak tekinti a tradicionális kegyhely hangsúlyozott kormányzati megbecsültségét, hiszen számukra is elfogadhatatlan, hogy többek között a második világháborúban a japán hadsereg által megszállt területeken elkövetett vérengzések jóváhagyói és végrehajtói előtt is fejet hajtson a mai japán kormány.
Márpedig ezt két miniszter idén is megtette, és tavaly még maga Sindzó is. Hivatalban lévő miniszterelnök akkor hét év után először tette be a lábát abba a szentélybe, amelyet elődje, Koidzumi Dzsunicsiró 2OO1 és 2OO6 között minden évben felkeresett. Sindzó beiktatása első évfordulójára elevenítette fel a már korábban is heves ellenérzéseket kiváltó szokást, s noha igyekezett cáfolni, hogy a háborús bűnösök előtt rótta volna le tiszteletét, magyarázkodásának sem Peking, sem Szöul nem adott hitelt - miként az amerikaiak is "csalódásuknak" adtak hangot. Mert az ismétlődő kegyeleti aktusokban természetesen nemcsak a háborúban különös brutalitásukról ismert japán katonák egyfajta rehabilitálását látták, hanem tartottak ennek a törekvésnek minden aktuálpolitikai veszélyétől is.
A tokiói amerikai nagykövetség még 2O13-ban közleményben fejezte ki aggodalmát a szentélyben tett miniszterelnöki vizit miatt, mert attól tartott, hogy az növelni fogja a feszültséget Japán és szomszédai között. Washington a regionális stabilitást féltette Sindzó provokatív lépésétől, mert nem volt kétséges, hogy Japán és Dél-Korea, vagyis két kiemelt szövetségesének elmérgesült viszonya csak Kínát erősíti a térségben. Az is nyugtalanította az amerikaiakat, hogy néhány vitatott hovatartozású sziget miatt Peking és Tokió amúgy is neuralgikus kapcsolatai tovább romlottak. A távol-keleti geopolitikai egyensúlyt egyre fontosabbnak tekintő, és fenntartásában mind aktívabb diplomáciai szerepet vállaló Egyesült Államok felmérte, hogy a szimbolikus jelentőségű Jaszunuki-krízis olyan mély sérelmeket idéz fel a régióban, amelyek irracionális politikai tényezővé válhatnak.
Mint ahogy - legalábbis kívülről nézve - az is nehezen érthető, hogy az antimilitáris alkotmányához mindezidáig ragaszkodó Japán miért tesz olyan rossz gesztusokat, amelyek okkal korbácsolhatják fel a környező országok lakosságának érzelmeit. Igaz ugyan, hogy Abe Sindzó nemigen titkolja a pacifista hagyomány felülvizsgálatának szándékát, és erősíteni akarja a hadsereget is, de ez a doktrina az önvédelem szükségességére hivatkozik - és mintha alig burkoltan arra utalna, hogy a távlatosan gondolkodó Japán már nem tartja elegendőnek Amerika védelmi garanciáját. Ha meggondoljuk, ez a kétely némileg igazolást nyert egyebek mellett az ukrajnai események tükrében; még akkor is, ha az USA ázsiai érdekei sokkal nyilvánvalóbbak és közvetlenebbek, mint az orosz vonzáskörzetben.
Vagyis a Jaszunuki-szentély körül felkavarodó, s a mi szemünkben látszólag kevéssé jelentős politikai hullámok arra figyelmeztetnek, hogy a világ legkülönbözőbb pontjain egyre inkább kiéleződnek azok a regionális ellentétek, amelyek mindenütt jobbára a status quo avagy a kialakult és eleddig elfogadottnak hitt, egyezményes történelmi értékelések megkérdőjelezéséből, valamiféle revíziójából fakadnak. Abból, hogy a valaha elkövetett háborús bűnök néhány évtized múltával mindinkább az utókor, a felnövekvő nemzedékek elnéző, relativizáló átfestésében kerülnek a társadalmi köztudatba. A folyamatot persze nagymértékben elősegíti némely politikai alakulatok céltudatos manipulációja; általában a nacionalizmus, és konkrétan a szélsőjobb térnyerése.
Mindennek sem Ázsiában, sem Európában nemigen tudnak ellenállni az akár bal-, akár jobbközép kormányok, mert az egy Németország kivételével elmulasztották az emlékezet kultúrájának kitartó ápolását, az új generációk antifasiszta nevelését. A tájékozatlan, a múltjával szembenézni képtelen - és nem is akaró -, csak a valós vagy vélt nemzeti értékeikre hivatkozó, de minden kényelmetlen igazságot elutasító társadalmak kétségkívül komoly nyomást gyakorolnak még saját politikai elitjükre is annak érdekében, hogy ne zavarja meg lelkiismereti komfortzónájukat. És a kölcsönhatás működik: a vezető garnitúrák restsége, olykori sandasága és cinizmusa készséges empátiával szolgálja a "nép" effajta igényeit.
Így áll majd Budapesten a német megszállás áldozatainak emlékműve ürügyén olyan szoborkompozíció, amely egy vétlen ország képét lesz hivatva rögzíteni a köztudatban. Olyan plasztika, amely hetven év elteltével már nem tud - tehát nem is tudósít - a vészkorszak magyarok által elkövetett bűneiről. Akkor hát bűnösök sem voltak.
