Tisztelt Párkányi Raab Péter szobrász úr!
Nyilván, önt sem hagyja hidegen mindaz a vita, amely a Szabadság térre tervezett megszállási emlékműve körül folyik, hetek óta lázban tartva a közélet, a művészet, Magyarország sorsa iránt érdeklődőket. Egy jelentős köztéri szobor felállítása Európának ezen a felén politika-függő. Komoly, köztéri megrendeléshez jutni nehéz úgy, hogy a művész ne feleljen meg politikai elvárásoknak. Az már a tehetségén múlik, hogy az utókor számára alkotása inkább politikai tettnek vagy esztétikailag értelmezhető alkotásnak minősül.
Az ön arkangyalos-sasos alkotásának sorsa ma egy rosszízű politikai vita gyújtópontjába került. Valóban, kevés az esély arra, hogy a vita szereplői egyességre tudnak jutni. Persze, erővel, fenyegetéssel, rendőri erőszakkal, a felfegyverzett őrök mögé fel lehet állítani egy szobrot. Kérdés, érdemes-e.
Ön talán az egyetlen, aki egy megfontolt, józan döntésével, ki tud lépni ebből az ördögi körből. Mint alkotó, megismerve az ellenvéleményeket, mondhatja azt, időt kérek, gondoljuk közösen újra az egészet. Egy magát mindig határozottnak és eltökéltnek láttató politikus nem visszakozhat, mert úgy érezné, azt nem engedheti meg magának. (Ebben nagyot téved, de ez egy másik történet.)
Egy érzékeny művész, akinek egy ember fájdalma is fájdalom azonban minden további nélkül megteheti ezt. Tímár Józsefről készült szobra mutatja, hogy önnek van érzéke az emberi érzések iránt.
Állami erővel szobrot állítani? Dehát Mikus Sándorból is ma már csak az a két levágott csizma képe maradt meg. És a Szoborpark? Nagyszerű művészek zseniális alkotásai, csak éppen ha a fegyverek árnyéka eltűnik mögülük, már köszönjük, nem kell.
A Szoborparkban persze van még hely, hamar odakerülhet ez az alkotás is, de nyilván ön sem ott szeretné látni.
Kérem, gondolja meg. S ha kockáztat is jóféle, könnyű állami pénzeket, közelebb kerül ahhoz, hogy népében állítson ércnél maradandóbb emlékművet.