Hitler öröksége

Van, ahol május 8-ikán (a náci Németország hadereje kapitulál a szövetségesek előtt), van, ahol 9-ikén (a szovjet hadsereg begyűri Prágát) ünneplik a Győzelem Napját. Miközben Japán csak szeptember 2-ikán tette le a fegyvert. Mindegy is: hatvankilenc éve Európában véget ért a második világháború.

Persze, csak a frontok csendesedtek el 1945-ben. Mások szerint máig húzódóan, egyetlen, befejezetlen háború folyik a liberális polgári demokrácia és Hitler utóéletében is virulens, népi-nemzetiszocialista tömegforradalma között. Mert az csak hiedelem, hogy a múlt század a polgári demokrácia meg a kommunizmus közti küzdelemről szólt. John Lukacs történészt idézve csak abban lehetünk biztosak: a sztálini birodalmi "államkommunizmus" egalitáriusnak hazudott kísérlete 1989-ben szinte nyom nélkül eltűnt. Azt viszont nem tudhatjuk, eltűnt volna-e 1989-re a III. Birodalom, ha győz, amihez 1940-41-ben annyira közel állt.

A bizonytalanság oka, hogy a nácizmus vonzerejének titka nem elsősorban antikommunizmusában, hanem az 1929-ben kezdődött (és csak a tankönyvekben 1933-ban véget ért, valójában a háborúig elhúzódó) világválságban rejlik, míg elméleti gyökereit a XIX. század ideilista filozófiájában ismerni fel. A nemzetiszocializmus kevésbé a sztálini kommunizmusra, mint inkább a kapitalizmus válságára adott válasz volt. 1929-ben tört meg a tőkés fejlődésbe vetett "nagy" háború utáni általános eufória, amely csalatkozásában igencsak vonzónak találta a nácizmust.

Mert az vele együtt megvetette a válság "okát", a XIX. század liberális és demokratikus eszméit, politikáját, az avíttnak és korruptnak látszódó polgári berendezkedést, a rendetlenségnek látszódó liberális rendet. Hitler rendje maga volt a tervszerűen alkotó, az egyént és az államot egyaránt a nép érdekeinek alárendelő ész diadala. Chamberlain brit kormányfő azonban hiába lobogtatta 1938-ban Londonban a békét hozó müncheni egyezményt. A polgári világ életére törő nácikkal nem lehetett egyezkedni, együtt élni. Békéről szó sem lehetett, bár ezt akkor tisztán talán csak Churchill látta.

Sztálinnal lehetett? Churchill Sztálint egy aljas rendszer élén álló ördögi tirannusnak tartotta, a nyugat mégis szövetséget kényszerült kötni vele. Természetellenes érdekszövetség volt ez azzal a harmincas évek elején internacionalista forradalmárból nacionalistává vedlett államférfival, aki példátlan erőszakkal, de modernizálta a Szovjetuniót, aki az antifasiszta népfront meghirdetésével sikerrel sikálta el a fasizmus és a fasizmust is felzabáló nemzetiszocializmus közötti lényegi különbséget, csakhogy elfedje a nemzetiszocializmus és saját szocializmusa közötti rokonságot.

Azzal a Sztálinnal, aki elérte, hogy a Szovjetunió minden bírálatát Hitler támogatásának tudja be a közvélemény, amivel - jóval a háború utánig - egyben elnémította a társadalmi egyenlőség szocialista "misztikumában" hívő baloldali kritikát is. A nácik ellen hozott kétségtelen óriási szovjet áldozat a történelemkönyvekben hosszú ideig csak a lábjegyzetek közé engedte be az 1939 és 1941 közötti német-szovjet pult alatti barátságot, ami alaposan felkavarta nemcsak a kor, hanem az utókor híveit és társutasait is.

Roosevelt volt annyira demokrata, hogy undorodva megvesse az anakronisztikus brit gyarmatbirodalmat, miközben volt annyira imperialista, hogy felismerje Amerika eljövendő világuralmi szerepét, s mindent megadott Sztálinnak, amit csak tudott. Hitte, hogy Sztálin együtt fog működni vele a két nagyhatalom által felülről megszervezett, "demokratikus és békés" világért, miközben Moszkva már a saját birodalma kiterjesztésén, a befolyási övezet, ütközőzóna megszervezésén ügyködött. Nem tudhatni, mennyire munkált Roosevelt hitében (Churchill negligálásában) a New Deal által igazolt etatizmus, aminek szovjet tökélyét az amerikai elnök rokonszenvező idegenséggel szemlélte, s mennyire a birodalmi államférfi Sztálin iránt érzett személyes tekintélytisztelet.

Csak annyi biztos: mint a napi politikában ma látjuk, Jalta nyomorult örökségének csalódását, ha másban nem, hát Oroszország és a Nyugat kölcsönös frusztrációjában még sokáig fogja hurcolni magával a világ. A Győzelem Napján - aztán 1945 augusztusában, amikor a halott Roosevelt helyén az atombomba biztos árnyékában Truman ült, a bukott Churchill székében meg Attlee - a "három nagy" új világrendje már fait accompli volt.

De tudták vagy sem a főszereplők, közben a békével megszületett a még az első világháború egalitárius élményei nyomán megfogant tömegtársadalom, és a nyugati jóléti államok uniója, amely legkésőbb 2008-ig vonzó példát, s legalább Európában békét hozott a világnak. Ezzel együtt azonban a második világháborúval leáldozott Európa ötszáz éves világuralmi korszaka. Az Egyesült Államok hullámzó hegemóniájával végleg beléptünk a globalitás korszakába, ahol a nyugati világ értékeinek és nem kevés fogyatékosságainak már nemcsak a hitleri örökséggel, hanem a keleti konfuciánus hagyományokkal is versenyre kell kelniük. Békében. Mert abban a háborúban nem lenne, aki győztest hirdessen.