Klasszikussá vált a „spagetti-western”

Ezt is megértük. Már nemcsak az amerikai vadnyugati filmek kapják meg a „klasszikusnak” kijáró tiszteletet, hanem az olasz változatnak is, amely egyszerre tette idézőjelbe a hagyományos westernt és újította meg azt.

A szerdán kezdődő Cannes-i fesztivál Cannes Classics 2014 műsorában a „spagetti-western” műfaja előtt tisztelegnek az úttörő művel, Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című filmjével, amely éppen 50 éve, 1964-ben készült el.

A western-rajongó, nagy kosztümös filmek segédrendezőjeként tapasztalatokat szerző Leonénak két nagy találmánya volt: egyrészt megszűntette filmjeiben a szokásos „jó-rossz” ellentétet, az ő hősei, még a rokonszenvesek is, a maguk módján mind gazemberek, másrészt pedig a figurák lompos megjelenésükkel, faragatlan stílusukkal sokkal hitelesebbek, mint az amerikai filmek sokszor „skatulyából kihúzott” alakjai. Ugyancsak háttérbe szorultak a rosszfiúkat jó útra térítő ártatlan leányzók és mélyen vallásos hölgyek is, kiirtva a filmekből a felesleges romantikát.

Leone első filmje tulajdonképpen egy „remake”, Kuroszava Akira A testőr című filmjét helyezte át western-környezetbe. Itt teremtette meg Clint Eastwood a kevés szavú, ócska szivart rágcsáló, cinikus figurát, amely védjegyévé vált. Az Amerikában csak másodrangú szerepeket kapó, Olaszországból világsztárrá, később elismert rendezővé vált Eastwood mellett szintén az olasz westernnek köszönhette legendáját Lee Van Cleef – ők a hősei a „dollártrilógia” második és harmadik részének, a Még néhány dollárért-nak, valamint a műfaj csúcspontjának, A Jó, a Rossz és a Csúf-nak hősei ez utóbbiban a mexikói bandita-figurákban régóta jártas Eli Wallach-csal. William Bergert, a Hé barátom, itt van Sabata egyik szereplőjét még a magyar mozitörténetben is megidézték: ő tanítja meg Sándor Pál Ripacsok-jában Edét és Andrást egy körúti nyilvános WC-ben késsel bánni…

De a műfaj számos olasz színész karrierjét is egyengette: ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a később a baloldali politikai filmek sztárja, Gian Maria Volonté, vagy a sokáig talpig becsületes nyomozókat és ügyészeket megjelenítő Franco Nero is a spagetti westernekkel futott be. Egy Montgomery Wood nevű, jóképű fiatalemberről is hamar kiderült, hogy valójában Giuliano Gemmának hívják. És a vadnyugati díszletek között találkozott először, az Isten megbocsát, én nem forgatásán a pimasz mosolyú Terence Hill (Mario Girotti) és behemót társa, Bud Spencer (Carlo Pedersoli), akik rövid időn belül megteremtették a spagetti western paródiáját is.

És igazságtalanok lennénk, ha elfeledkeznénk nemcsak Leone, hanem számos más olasz western-rendező filmjének zeneszerzőjéről, Ennio Morriconéről, aki semmihez sem hasonlítható hangulatot teremtett e filmekhez. A komor füttyök, az éles gitárhangok, a baljós szájharmonikák és nem kevésbé félelmetes női vokálok és lélekharangok nyomán rögtön megjelennek lelki szemeink előtt a puszta közepén álló kietlen vasútállomások, a szomjhalállal fenyegető sivatagok, az akasztófa alóli menekülések. Egy legenda szerint Leone Volt egyszer egy vadnyugat-jának forgatókönyve Morricone zenéje nyomán született meg. A Jó, a Rossz és a Csúf „arany-extázis” című zenéjének hatása még a Metallicát is elérte: az együttes éveken át erre a dallamra lépett színpadra, sőt, a The Unforgiven című daluk nyitánya sem tagadhatja le gyökereit...

Amikor Eastwood 1992-ben megrendezte az amerikai western újjászületését jelző Nincs bocsánat című filmjét, a végén megjelent egy felirat: Köszönöm, Sergio…