Miután 1966-tól Olaszországban töltöttem négy évet, én is bekapcsolódtam a „figurina”-gyűjtésbe, családom némi nehezményezése mellett, úgy érezték, túlságosan sok időt töltök el ezzel a „felesleges” foglalatossággal. Akkoriban még csak itáliai méretekben zajlott ez a láz, a központban a Serie A és az olasz válogatott volt, de remek információs anyagok voltak a nemzetközi kupák és a világbajnokságok történetéről is. A számunkra legalább a brazilok elleni győzelem révén kedves angliai vb idején az egyik sportlap kiadott egy olyan mellékletet, amelyen a legnagyobb ászok voltak, és köztük volt Albert Flóri is – bár én Vasas-drukker lévén szívesebben láttam volna ott Farkas Jancsit…Az iskolában megindult a cserekereskedelem, voltak a kis borítékokban gyakrabban és ritkábban előforduló játékosok, és a ritkaságoknak külön értéke volt, azokért akár 5-6 „gyakorit” is el lehet kérni. A menőbb „kereskedők” külön csomagba tették a „duplákat”, és tőzsdealkuszokat megszégyenítő pontossággal ismerték a kurrens árfolyamokat.
A nagy csere-bere és az album-ragasztgatás közben óhatatlanul is belement a fejembe számtalan információ, amelyeknek aztán később, újságíró koromban nem kevés hasznát vettem. Amikor például a 90-es években Cesare Maldini olasz szövetségi kapitány, vagy Roberto Boninsegna, az egykori remek csatár Magyarországra látogatott, csak „le kellett hívni” az agyamból a pályafutásukat. A legérdekesebb történetet azonban Parmában éltem át 1992-ben, amikor bemutatták nekem az edzőstábot. A vezető edző, Nevio Scala (ex.-Milan, Roma, Lanerossi) természetesen szintén „megvolt”, amikor azonban a segítője bemutatkozott Gianfranco Bozzao néven, és rákérdeztem, hogy „Ön ugye azonos a Juventus, majd a Spal egykori balhátvédjével?”, az illető dobott egy hátast…
Giuseppe Panini 1996-ban meghalt, nagy találmánya viszont azóta már meghódította a világot. Már gyerekeim is gyűjtögették a „figurinákat”, és az újabb generációk is osztozhatnak az élményben. Most éppen az alig egy hónap múlva kezdődő brazíliai vb leendő sztárjai várnak a borítékokat bontogató izgatott kezekre. A minap az egyik szupermarketben kis híján engem is elkapott a hév, hogy vegyek az albumot, és nekiálljak gyűjtögetni, aztán kicsit elszégyelltem magam: vén szamár létemre újrakezdjek egy közel 50 évvel ezelőtti szenvedélyt. Azzal csillapítottam le magamat, hogy úgysem lenne cserepartnerem, anélkül pedig ez a műfaj nem megy.
Aztán rájöttem, tévedtem. Épp ezt ne lehetne megoldani a „világfalu” korában? A Facebook-on egymást érik a gyűjtők oldalai, akik pontos katalógust közölnek készleteikből, a világ minden tájáról és várják a tisztességes ajánlatokat. Egy horvátországi oldalon pedig fotósorozatot tettek közzé egy nagy szabadtéri börzéről, ahol kicsik és nagyok válogatják elmélyülten a képeket és köttetnek a jobbnál jobb üzletek.
Lehet, hogy még mindig nem késő bekapcsolódnom?
