Túl heves vitára persze senki sem számított, hiszen mind az öt listavezető híve az európai egységnek, a demokráciának és valamilyen szinten a piacgazdaságnak, bár a legnagyobb különbség ez utóbbi megítélésében mutatkozott. A leginkább piacpárti, hazai szóval neoliberális vonalat Jean-Claude Juncker, a Fideszt is magába tömörítő Néppárt jelöltje vitte. Ő volt az egyetlen, aki még az USA-val kötendő szabadkereskedelmi egyezményt is nyíltan védelmébe vette. A liberális Guy Verhofstadt inkább a szabadságjogokról és az európai egység elmélyítéséről beszélt. Az „Európai Egyesült Államok” híveként ugyanakkor kiált a régiók önrendelkezése mellett, így még Katalónia függetlenségét is szívesen elfogadná. Ő beszélt leghangsúlyosabban a digitális forradalomról, az adatvédelemről, s arról, hogy nem szeretné, ha továbbra is Berlin és Párizs, azaz a német és a francia kormány diktálna az uniónak.
A három baloldali jelöltet nem annyira programjuk, mint inkább személyes karakterük különböztette meg egymástól. A zöld Ska Keller, a vita legfiatalabb, mindössze 32 éves résztvevője kissé iskolásan, előre gyártott panelekben beszélt. De jól ötvözte a szociális és a környezetvédő ügyeket, ügyesen vetette fel a mindent elöntő brüsszeli lobbizás veszélyeit, s ő tiltakozott leghangosabban az USA-val kötendő szabadkereskedelmi szerződés ellen. A kommunistákat, szocialistákat és radikális zöldeket tömörítő Balpárt listavezetője, Alekszisz Ciprasz példái nagyobb részét a Görögországot tönkretevő bankválságból vette. A megszorítások tönkreteszik a jövőt, hangsúlyozta, s bár nem használta a kapitalizmus szót, alapvető strukturális változásokat tartott szükségesnek gazdaságban és társadalomban. A szociáldemokrata Martin Schulz a munkahelyteremtésre, a kis- és középvállalkozások támogatására, a banki spekuláció elleni kemény fellépésre koncentrált. Egyedül ő vetette fel az adócsalás ügyét, mely szerinte egyre nagyobb mértékben burjánzik el Európában, és számos hasznos közösségi beruházás elől szívja el a pénzt. Míg mások csak általánosságban szóltak a korrupcióról, ő összekapcsolta azt az adócsalással és annak kormányzati tűrésével.
Külpolitikai kérdések kevésbé kerültek szóba. Ukrán ügyben a liberális Verhofstadt követelt keményebb fellépést Oroszország ellen, ő állt ki leghatározottabban a kijevi vezetés mellett. Ellenpontként Ciprasz fasisztának nevezte a mostani ukrán vezetést, sürgette a Moszkvával való párbeszédet, és Ukrajna föderális berendezésében látta a megoldást a polgárháború elkerülésére. A három másik jelölt óvatosabban fogalmazott, láthatóan nem akart egyik véglet irányába sem elcsúszni. Ska Keller mindenesetre elmondta, hogy ha kevésbé akarunk függni Oroszországtól, akkor több megújuló energiát kell előállítanunk az EU-n belül.
Érdekes volt a nyelvi megoszlás is, a két német (Keller, Schulz) és a flamand jelölt (Verhofstadt) angolul beszélt, a luxemburgi Juncker franciául, míg Ciprasz - bár jól tud angolul – anyanyelvén, görögül. Ő volt egyébként az, aki a legtöbbet szólt saját hazája problémáiról. Az öt jelölt egységesen rossz bizonyítványt adott José Manuel Barroso távozó bizottsági elnöknek, akit a szintén néppárti Juncker sem sietett megvédeni.
Fontos tudni persze, hogy az öt jelölt közül igazából csak kettőnek, Schulznak és Junckernek van esélye az Európai Bizottság elnöki posztjának elnyerésére. Ha ők kicsit szürkébbnek látszottak a többieknél, akkor elsősorban azért, mert nekik óvatosabban kellett fogalmazniuk, nem nyújthattak támadási felületet a tagállamok kormányainak. Keller és Verhofstadt alapvetően frakcióvezető akar lenni az új EP-ben, Ciprasz pedig könnyen Görögország következő miniszterelnöke lehet.