Amikor Orbán Viktor miniszterelnöki beiktatása alkalmából autonómiát, közösségi jogokat és kettős állampolgárságot követelt az ukrajnai magyarok számára, gondosan felmérte, milyen kedvező fogadtatásra találhatnak kijelentései a kormánypárt táborában - s persze azt is tudnia kellett, hogy külpolitikai vihart fog velük aratni. Szóhasználata sem véletlenül volt pontatlan. Úgy beszélt az autonómiáról, hogy elmulasztotta megjelölni, milyen jellegűre gondol; nem mondta ki, hogy területi önigazgatásra, de természetesen tisztában kellett lennie azzal, hogy az adott, enyhén szólva érzékeny szituációban egy ilyen, szándékoltan pontatlan felvetés milyen visszhangot vált ki a nagypolitikában. A számítás be is jött: nemcsak a világsajtó kapta fel és kommentálta meglepetten a rosszkor és rosszul elhangzott megnyilatkozást, hanem az ukrán válság kapcsán közvetlenül érintett országok politikusai is, jelesül mindjárt Tusk, lengyel kormányfő, aki lényegében rögtön visszautasította Orbán szavait, és jelezte, hogy a Pozsonyban tartandó nemzetközi biztonságpolitikai konferencián bővebben is kitér majd a témára.
Így is történt; Tusk a visegrádi négyek ankétján határozottan összekülönbözött Orbánnal az ukrán helyzet megítélésében - igaz, egyszersmind szlovák és cseh kollégáit is figyelmeztette, valójában nem a földgáz árát tekinti a leglényegesebb meghatározónak, hanem azt a tényt, hogy határaink mentén háború van, emberek halnak meg, és a szabadság szorul védelemre. Félreértés ne essék, ez nem jelenti azt, hogy Varsó ne törődne az energiakérdéssel, hiszen nemrégiben éppen Tusk szorgalmazta az európai energiaunió létrehozását. De a lengyelek magatartását ebben az esetben elsősorban nem a szokásos gazdasági pragmatizmus, hanem egy elvszerűbb felfogás határozza meg. Miután Oroszország agresszorként lépett fel először a Krímben, majd Kelet-Ukrajnában, és a világháború óta először katonai erővel törekszik a nemzetközileg elismert határok módosítására, a kialakult krízis súlyosabb következményekkel járhat, mint - ahogy Tusk fogalmazott - akár a gazdasági válság.
A lengyel miniszterelnök ezért nem fogadja el Orbán verbális beavatkozását; nézete szerint a politikai dráma kezelésének helyes sorrendjében Ukrajna területi egységének és függetlenségének biztosítása megelőz minden más elvárást. Ezért tartja elhibázottnak, hogyha Orbán éppen most, amikor szeparatisták veszélyeztetik közös szomszédunk integritását, nem az orosz behatolás megfékezéséről, hanem a Kárpátalja autonómia-igényéről értekezik. Tusk ezzel szemben NATO-erők kelet-európai telepítését, magyarán katonai elrettentést, és sokkal keményebb diplomáciai fellépést sürget Putyinnal szemben. Pozsonyi hangvételéből világosan kiérződött, milyen visszatetszést kelt benne, amikor a magyar külpolitika az ország szétesésével küszködő ukrán kormány demokratikus elkötelezettségét kérdőjelezi meg, ahelyett, hogy az orosz törekvéseket utasítaná el a kellő egyértelműséggel.
Tusk helyzetértékelését legfeljebb Angela Merkel jóval óvatosabb, taktikusabb lavírozásához képest lehet militánsnak minősíteni - valójában a reálpolitikus illúziótlansága tükröződik benne. A kancellárasszony egyébként aligha ítéli meg másként Moszkva lépéseit, csak azon igyekszik, hogy a hosszabb távú atlanti-orosz kapcsolatok fontosságára hivatkozó, türelmes kommunikációjával felkínálja a máris komoly gazdasági veszteségeket elszenvedő Putyinnak a józan visszavonulás lehetőségét. A lengyelek viszont nem hisznek ebben a politikai kalkulációban; történelmi tapasztalataik alapján biztosra veszik, hogy a Kreml eltökélte a nagyhatalmi státus visszaszerzését, következésképp az orosz befolyási övezetek mindenáron való kiterjesztését. Ezt a nézetkülönbséget csak az idő fogja feloldani; mindenesetre nyilvánvaló, hogy Martonyi János minapi kérkedésével ellentétben, a visegrádi országok éppen az alapvető kérdések megítélésében a legkevésbé egységesek, hiszen egymástól nagyon is eltérően reagálnak.
A magyar felfogást látszólag az indokolhatja, hogy az országnak mindenkori felelősséget kell vállalnia az Ukrajnában élő nemzeti kisebbség sorsáért, s emiatt másként viszonyul az ottani fejleményekhez, mint a szomszédos államok. Meglehet, ezt a legitim szempontot az európai közvélemény még figyelembe is venné, ha elhinné, hogy a mostani autonómiakövetelés a magyar miniszterelnök őszinte aggodalmából fakadt. Ám a térségben eddig tapasztaltak arra vallanak, hogy az aktuális politikai eseményekre érzéketlen anyaországi akciók és gesztusok mindig a helyi nacionalisták malmára hajtják a vizet. Ha tehát a jelenlegi zavaros körülmények között valamitől félteni kell a Kárpátalja magyarságát, az feltétlenül az ilyesfajta visszahatás.
A lengyel kormányfő is azért nem ad hitelt Orbán nemzetvédelmi retorikájának, mert tökéletesen ismeri annak minden retorziós veszélyét, mi több: nincs kétsége afelől, hogy azokkal Orbán Viktor maga is tisztában van. S hogy a belpolitikai haszon reményében ez a nyilvánvaló kockázat sem tartja vissza a saját ukrán kártyája kijátszásától.
