Az összehajtogatott zászló

A parlament alakuló ülésén lettem figyelmes az intermezzóra: Szabó Tímea odament a miniszterelnökhöz, és egy Európa-zászlót adott át neki. Arra kérte, hogy pótolják vele azt az azóta is hiányzó lobogót, amelyet Gaudi-Nagy Tamás kidobott az ablakon.

Az Orbán mellett ülő Semjén Zsolt szokásos szolgálatkészségével főnöke segítségére akart sietni. Nyomaszthatta a feladat súlya és felelőssége: döntenie kell a zászló sorsáról, de úgy, hogy a miniszterelnök kedvére tegyen. Hiszen ha megharagszik, hiába volt az a sok mosolygó bólogatás, üdvözült kiscserkész arckifejezés, elsőként összevert tenyér. A gond ráncokat csalt a derék helyettes homlokára. Ha a lobogó továbbra is feltűnően beteríti az asztalt, az ülés alatt mindvégig emlékeztetne a provokatív gesztusra, és szavak nélkül is sugallná a kérdést: mi is a kormány viszonya Európához? Ha viszont egyszerűen begyúri a szem elől a fiókba, akkor ez túlzottan éles szembefordulást jelent az unióval, és a centrális erőtér legközepéről mégsem illik Gaudi-Nagy Tamásra hasonlítani. De akinek a Jóisten, illetve a miniszterelnök hivatalt ád, annak ők észt is adnak hozzá. Megszületett a megoldás. Semjén a zavaró zászlót a gondos háziasszonyok mozdulatával a lehető legapróbbra hajtogatta, ügyes kezekkel az éleket is elsimította, majd némi ide-odatologatás után kettejük közé helyezte. Kicsit mindegyikükhöz tartozik, kicsit egyikükhöz sem, amúgy is már csak akkorka, hogy nem kell zavartatniuk magukat miatta. Mondhatnám, zseniális megoldás! Ha egy hétig ütnek, akkor sem jutott volna eszembe! Hiába, nem is lesz belőlem miniszterelnök-helyettes, ezt megint elpackáztam.

Azért idézem fel ilyen aprólékosan a részleteket, mert a jelenetet szimbolikusnak vélem. Orbánéknak persze kell Európa (pénz, paripa, presztízs), de ha lehet, itthonra nagyon is kicsike méretben. Nem kell azoknak a csillagoknak, pláne az európai értékeknek olyan szembetűnően látszaniuk.. Feltalálták a zsebre vágható Európát. Jól jön a zsebünkbe, ami onnan kapható, de a kormány orra előtt lobogtatni, emlegetni, hivatkozni rá, nem helyes és nem tanácsos.

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a Fidesz mindet megtesz, hogy az Európai Parlamenti választásokat csendes unalomba fullassza. Komolyan aggódom, hogy lassan sikerül is neki. Az MSZP és a többi demokratikus párt kétségbeesett erőfeszítéssel próbál áttörni a közöny falán, de a kormány mintha "csendrendeletet" hirdetett volna a kampánnyal kapcsolatban. Hogy vitázni nem vitázik, azt már megszoktuk. Csak plakátok vannak, kétfenekű mondanivalóval, hiszen minden egyenes mondat csak belekeverné őket az Európával kapcsolatos ellentmondásos, zavaros viszonyukba. Ezért ma az európai Magyarországért kampányolóknak legfőbb ellenfele nem is a kormány alig létező mondanivalója, hanem ez a részben mesterségesen gerjesztett közöny.

Pedig Európa valaha nálunk is izgalmas volt. A csatlakozás örömére, az első, útlevél nélküli határátlépésekre sokan emlékszünk. Ez akkor nem az elit belügye volt, és persze a jobboldal is más nótát fújt. Még sláger is született "a vén Európa", "a büszke nő" szeretetéről. Hol vagyunk ma ettől? Az egykori szerelem megszürkült a házasság mindennapjaiban, a közös lakásban már egymás szeplői és ráncai is jobban látszanak. Talán a baloldalon sem használtuk ki eléggé azt a helyzetet, hogy itthon mi maradtunk az európai értékek, a kölcsönös türelem, a szabadság, a társadalmi béke, a párbeszéd jelszavainak szinte egyedüli zászlóvivője. Ahogy elkönyveltük, hogy a demokrácia problémái nem érdeklik a megélhetési gondokkal küszködő átlagembereket, úgy belenyugodtunk abba is, hogy "Európa" sem mozgósít. Az Európa-vita egyre inkább besorolódott a lila értelmiségi ügyek közé, de Európa kék zászlaja végül már nem is lilává, hanem szürkévé, kopottá változott. Pedig Európa - ahogy a demokrácia is - nagyon is konkrét, nagyon is mindennapi, nagyon is meghatározza az életünket. Nelson Mandela fogalmazta meg: mit ér a kenyér szabadság nélkül, és a szabadság kenyér nélkül? Semmit, merthogy egymás nélkül nem is létezhetnek. Ha nincs Európa, nincs választék a boltokban, nincs könnyed határátlépés, nincs mindennapos kapcsolat a külföldre szakadt rokonokkal, nincsenek hírek a nagyvilágból, nincsenek szabadon fogható TV-adók, a mostaninál is kevesebb a szociális jog és biztonság. Ha elszakadunk Európától, még munkahelyet, jobb megélhetést keresve is csak visszavonhatatlanul "disszidálni" lehet, és megszűnik a szülők reménye: gyerekeik egyszer majd visszatérnek.

Ráadásul Európa és az Unió nem azonos a hivatalokkal, a szükségképpen óvatos és aggályos európai bürokráciával. Európa a népeké, rovatunk címéhez illően Európában hangos a civil beszéd, Európa sokszínű és izgalmas. Divatos szóval azt mondhatnám: Európa nem fáradt és unalmas, hanem nagyon is "szexi". Ezt akarják eldugni előlünk, ezért kell kicsire hajtogatni Európa lobogó zászlaját. Megint csak azon dolgoznak, hogy ne akarjunk szavazni, hogy ne változzanak az erőviszonyok, sőt: mutassanak még rosszabb képet, mint áprilisban. Rajtunk a sor: bontsuk ki a kicsire gyűrt zászlót, lengessük meg és emeljük magasra.