Folytatódhat a leszakadás a régiótól

Lehet nagyot álmodni az előző négy év folytatásáról, de a gazdasági kényszerek rábírhatják a kormányt a változtatásokra - mondta egyebek mellett a Népszavának adott interjúban Bod Péter Ákos. A Corvinus Egyetem közgazdász professzora nem tart az ország összeomlásától, annál inkább a lassú leszakadástól, a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek erősödésétől, a fiatalok elvándorlásától.

- A kormányfő programja a "Folytatjuk", mit üzen a közgazdászoknak, elemzőknek?
- Az ember a jövőről szólva gyakran a vágyait mondja ki. Sok külső elemző például úgy gondolja, hogy most konszolidációs szakasz következik Magyarországon. Azt megértették, hogy 2010 után valami mást kellett csinálni, mint korábban; ezzel nem volt egyedül a magyar kormány, a világ sok országában kerestek új megoldásokat. Most viszont azt várják, hogy mivel a válságnak vége, kiszámítható lesz a magyar politika. Ám mi, akik itt élünk, és jobban ismerjük a szereplőket, az intézményeket és a magyar virtust, azt is látjuk, hogy az improvizáció nemcsak a helyzet miatt vált a gazdaságpolitika részévé. Ez egyfajta stílus, gondolkodásmód, amely néhány befolyásos személyre jellemző, és nem csak a miniszterelnököt kell ez alatt érteni. Nincs tehát olyan illúziónk, hogy az improvizatív elemek végleg eltűnnének. Szerintem az üzleti elemzők és közgazdászok nem fognak unatkozni az elkövetkező négy évben sem. Nem kell például a Svájcot jellemző unalmas gazdaságpolitikára számítani.

- Milyen volt az elmúlt négy év, amiről sok elemző azt gondolta, hogy gazdasági összeomlásba torkollik?
- Nagyon régen egy bizonyos Nyers Rezső nevű politikus azt mondta, hogy a gazdaságpolitika a gúzsba kötve táncolás művészete. Amikor ezt megjegyezte, az erős kötöttségeket a KGST-tagság, illetve a nyugati eladósodottság jelentette. Néhány évtizeddel később is megtapasztalhatta az ország, milyen nehéz megszabadulni egy struktúrától, meg gyakran a saját rossz szokásainktól is. Ehhez járulnak a váratlan külső hatások: hol olajárrobbanás, hol a világpiaci kereslet lanyhulása, hol pedig egy világméretű pénzügyi válság. Legutóbb 2008-ban szembesülhettünk a válsággal, a pénzügyi források hirtelen kiszáradásával, ami súlyosan érintette az ismét eladósodott országot. Az előző időszak kormányai az EU-nak a maximum 3 százalékos költségvetési hiányra vonatkozó előírását teljesen figyelmen kívül hagyták. Ezt az előzményt azért idézem fel, mert bár az Orbán-kabinet 2010-ben rövid időre maga is megpróbálkozott a hiánycél túllépésével, de hamar rá kellett jönniük, hogy abban a helyzetben az EU már nem tekintett el a deficit-követelmény betartatásától. A hiánymérséklés feladatát azután végre is hajtotta a kormány.

- De milyen áron?
- A kényszerű megszorítások eszközei kétségtelenül nagyon vitathatóak voltak. Ilyen volt a fűnyíró elv alkalmazása az államháztartásban, amit a közgazdászok nem szoktak ajánlani. Egy másik módszer az volt, hogy az állam nem közvetlenül szedte be az adókat, hanem közbeiktatta a vállalatokat. Ennek tipikus példája az áfa-emelés. Minden elemző elmondta, ez előbb-utóbb ráterhelődik a fogyasztókra. Sok olyan lépés történt, amelyet "unortodoxnak" neveztek, valójában nagyon is ortodox volt, mint az adók számának növelése, vagy az adóbevétel fokozása a gazdálkodó szervezeteken keresztül. Mindez viszont nagyfokú a bizonytalanságot keltett a gazdasági életben.

- Összességében négy év alatt mekkora összeget vont ki a kormány a rendszerből a költségvetési hiány tartása miatt?
- Mindig annyit, amennyi a 3 százalékos hiánylimit betartásához kellett: és ez időszakonként változott. Átlagosan nagyjából évente 600 milliárd forintos megszorításra volt szükség.

- A 2010-es, a mostaninál bővebb, de azért még mindig igen szűkszavú kormányprogram egyik fontos eleme volt az államadósság elleni küzdelem. Milyen sikerrel vívta meg Orbán Viktor ezt a harcot?
- A kormány eredeti ígérete az volt, hogy nem kell megszorítás, majd növekedéssel "kinőjük" az adósságot. Ez azonban nem sikerült. Az elmúlt négy év átlagában a gazdasági növekedés évi egy százalék alatti, az államadósság kisebb-nagyobb hullámzásokkal maradt 80 százalék körül. Kemény munkával ez 2015 végére 78 százalékra csökkenthető. Persze, ha a GDP 2012-ben 3 százalékkal növekedett volna, ahogy a költségvetés számolt, és nem csökkent volna 1,7 százalékkal, akkor másként alakult volna ez a küzdelem is. Ehelyett az államháztartás loholt az események után, év közben is többször kellett módosítani a költségvetést.

- Milyen mulasztás róható föl a kormánynak?
- Egyebek mellett az elszalasztott, elmulasztott beruházásokat rónám fel. A gazdasági növekedés ütemének csökkenésével bizonyos szektorokban eleve csökkentek a fejlesztések, és ehhez járultak hozzá a gazdaságpolitikai bizonytalanságok. Mindez azonban később a gazdasági növekedést fékezi. Tavaly év végétől Európában javul a gazdaság teljesítménye, és erre az évre is növekedést jeleznek az adatok, a magyar gazdaság kilátásai is jobbak, és még jobbak lehetnének, ha nem maradtak volna el a beruházások.

- A forráshiányon kívül mi tartotta, tartja vissza a befektetőket Magyarországtól?
- Túl sok a kormányzati improvizálás. Ez egyébként a művészetben kifejezetten előny, de a gazdaságpolitikában többnyire nem az. Amikor a szakma kritizálja a döntéshozatalt, akkor nagyon gyakran azt kifogásolja, hogy előbb döntenek, és csak azután számolnak.

- Költségvetési hiány, államadósság, a gazdaság lanyhulása. Mi van még a zsákban?
- Például a foglalkoztatás. Az OECD országok listáján 2010-ben az utolsó helyek egyikén voltunk az aktív foglalkoztatást tekintve. Ez ugyan fenntartható egy ideig, de akkor túl kell adóztatni a középosztályt. Az Orbán-kormány azon törekvését mindenki elfogadta, hogy ezen a lehetetlen helyzeten változtatni akart. Van azonban itt is némi gond. Nevezetesen: a jóléti és munkanélküliségi rendszer felforgatásával százezreket mozgattak meg, de az érintetteket csak akkor lehet befogni értékteremtésre, ha a munkaerő kínálatához tőke is társul. Évszázados tapasztalat az, hogy ha a nyereséges működésnek nincsenek meg a minimális feltételei, akkor a tőkét nem lehet munkára fogni. A konszolidáció azt jelentené, hogy a vállalatoknak nyeresége lenne, amiből tudnának beruházni, a háztartásoknak pedig olyan jövedelmük és jövőbe vetett bizalmuk lenne, hogy merjenek belevágni egy lakásfelújításba, autócserébe. Ez még előttünk áll. Ráadásul ma az eddigiekhez újabb külső kockázatok is társulnak, mint az ukrán-orosz konfliktus, Törökország, Bosznia feszültségei.

- Jelenleg 16-17 százalékra teszik az elemzők a GDP arányos beruházási rátát, ami már az amortizációt sem fedezi. Felfogta a kormányfő és a kabinet ennek a súlyát?
- Tesznek lépéseket a beruházás élénkítésre, noha szelektíven, nagyvállalati megállapodások keretében. Sokkal hatékonyabb, ha minden piaci szereplő számára vonzó viszonyok lennének, ami pedig nem lehetetlen. Megállapodni különben is csak azzal lehet, aki már itt van. Amúgy pedig talán sok befektető érdeklődne a térség iránt. Én az elszalasztott lehetőségektől jobban féltem a magyar nemzetgazdaságot, mint a látható gondoktól, amelyeket bizonyos erőfeszítésekkel mégiscsak keretek között lehet tartani. Az üzleti életben a magyar kormány nem lépett át bizonyos gazdasági ésszerűségi határokat, ám feszegette azokat. Itt is hiányzik a kockázat-analízis és a költség-haszon elemzés. Például, hogy mennyibe kerül ez a határfeszegetés.

- Érvényes a kalkuláció hiánya az államosítási rohamra is?
- Államosítani lehet, tették, teszik ezt máshol is, ám legyen világos a cél. Amerikában vagy Nyugat-Európában az államosítás a piacszerkezeti probléma megoldásának egy eszköze, ám a középtávú stratégiai cél az, hogy az érintett cégek visszakerüljenek a magángazdaságba. Ott az állam eleve nem szívesen vesz a nyakába fejfájást okozó szektorokat: jobb híján államosít, és kellő alkalommal megszabadul ezektől a cégektől. Úgy vélem, egy idő után Magyarországon is vissza kell vezetni a magángazdaságba az államosított cégek jó részét, részben hatékonysági okokból. Tudni lehet, hogy az államosítás, majd a cégek működtetése óriási adóalapot, magyarán sok pénzt igényel. Nekünk nincs olajunk, földgázunk, olyan ásványi kincsünk, amely lehetővé tenné, hogy a kormány újabb adóztatás nélkül nagy vagyonnövelést hajtson végre.

- Egyre többen állítják, vége a rezsicsökkentési hullámnak. Mi jöhet ezután?
- Tisztában kell azzal lenni, hogy a vállalati nyereség tartós lenyomása esetén néhány évig ugyan el lehet hanyagolni a felújítást, bővítést, de végleg nem. Előbb-utóbb jelentős áremelések jöhetnek.

- Mi az ami, mint közgazdászt, most nagyon aggasztja?
- Az emberi erőforrás kiáramlása Magyarországról. A lengyel elvándorlás 10 év alatt fokozatosan érte el a milliós méretet, a gazdasági migráció a válság után lelassult, sőt a lengyel gazdaság jó teljesítménye sokakat hazacsábított. A magyar kiáramlás később indult neki, és mintha menekülésszerű lenne és gyors. A válság előtt alig mentek el külföldre a magyar munkavállalók, de most akár gátszakadás is bekövetkezhet.

- Állandóan visszatérő kritika, hogy elmaradtak a strukturális reformok. Milyen sürgős feladatok várnak a régi-új kormányra?
- Azt nem lehet állítani, hogy tétlenkedett a kormány. Rengeteg változás történt, csak sok területen nem látni a koncepciót. Ilyen az egészségügy vagy az oktatás. Százmilliárdokat vontak ki ezekből az ágazatokból, de még mindig nem látni, milyen irányba haladunk. A felsőoktatást belülről látom: kevesebb pénzből is lehet jó és hatékony felsőoktatást csinálni, ám akkor privatizálni kellene, nyíltan bevallva, hogy az oktatás privát üzlet. Erre nem állunk készen, magam sem javasolnám. Az egészségügyben is fű alatt működik a privát szféra, de bizonyos nagy változtatásokat nem lehet fű alatt végrehajtani. A nyugdíjrendszerről is tudható, hosszabb távon fenntarthatatlan, főleg, hogy a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásával 3 millió ember került vissza a felosztó-kirovó rendszerbe. A demográfiai viszonyokból fakadó alapvető problémát viszont nem sikerült megoldani, mint máshol sem. A kivándorlási hullám pedig előbbre hozhatja a nyugdíjrendszer ellehetetlenülését.

- Mivel lehetne ösztönözni a gazdaságot, a foglalkoztatást, a járulékfizetés növelését? Mekkora GDP növekedésre lenne szükség a kilábaláshoz?
- Legalább a régió átlagát el kellene érnünk, vagyis az évi 3 százalékos GDP növekedést. Az nem jó jel, hogy a magyar növekedés egyik "motorja" a mezőgazdaság, és az éves GDP mértéke, sőt időnként az előjele ennyire függjön az esős napok számától. Az sem bíztat sok jóval, hogy tavaly 6 ipari ágazatnak nőtt, 7-nek viszont csökkent a teljesítménye. A húzóágazatok között kitüntetett szerepe van a főleg exportra dolgozó autógyáraknak. Akkor beszélhetünk valódi gazdasági növekedésről, ha ez nem csak ágazati, de területi szinten is egyenletesen eloszlik. Egyelőre nem sikerült megakadályozni az ország területi szétszakadását gazdasági értelemben. Nagyobb városoktól néhány kilométerre is aggasztó körülményeket találni, miközben a Marshall-segélyhez mérhető összegű fejlesztési forrásokhoz jutott az ország az uniós csatlakozás óta, például a területi egyenlőtlenségek felszámolása érdekében. Ennek ellenére ez a szétszakadás tovább folytatódik. Ehelyett irdatlan központi beruházásokra ment el a pénz, mint a 4-es metró, de a nemzeti forrásokból is abszurd összegeket fordítanak presztízs-beruházásokra, ide sorolnám többek között a sokat vitatott stadionépítéseket.

- Ha már az uniós forrásokról esett szó. Milyen következményei lehetnek annak, ha mint hírlik, esetleg júniusban is zárva maradnak a brüsszeli pénzcsapok a kifizetési rendszer átalakítása miatt?
- A folyó viták részleteit nem ismerem, de már kezdettől látszódott, hogy az Orbán-kormány struktúrája nem igazodik az európai partner kormányokéhoz. Egyebek mellett nincs Pénzügyminisztérium, nincs Európa-ügyi és területfejlesztő tárca. A kormányzati felállás tényleg "unortodox" megoldás, mely más logikát tükröz, mint a legtöbb európai országban. Az uniós pályáztatási és döntési rendszert is gyakran változtatták. Ez visszaüt. Az efféle szervezetek ide-oda rángatása sokba kerülhet. Talán előbb hatástanulmányokat kellett volna végezni, és csak utána dönteni az intézményi átalakításról.

- Lendíthet-e a gazdaságon a jegybank növekedési hitel programja?
- A jegybanki programra berendezkedni nem lehet. A jegybank drágán beszerzett devizatartalékaiból nyújtott nulla kamatozású, kedvezményes hitelek mintegy indítómotornak megfelelnek, de egy ilyen konstrukció nem képes tartósan meghajtani a gazdaságot. A beinduló gazdaságot felgyorsíthatja, de a jegybanki hitelnyújtás nem helyettesítheti a piacokat. A fő cél az, hogy a vállalkozások lássanak maguk előtt perspektívát, amiért a saját pénzüket is kockára tennék. Hiszen a hitel alapvetően csak kiegészítő forrás. A kormánynak az egész magyar bankszektor állapotán kellene eltűnődnie, hiszen annak a feladata a gazdaság "olajozása". Most azonban a bankoknak hitelezési képessége és készsége mérsékelt, de az ügyfelek sem tolonganak a hitelekért.

- Kihúzza-e a harmadik ciklusát is az Orbán kormány?
- Nálunk stabilak a politikai ciklusok. Engem inkább az foglalkoztat, hogy a gazdaság előtt álló nagy feladatokra születnek-e perspektivikus válaszok. Beindul-e végre a felzárkózás? Ha nem, összeomlásra akkor sem számítok, de marad a lassú leszakadás még a térség országaitól is. Akkor pedig tovább növekedne a szegénység, az agresszió, több lenne a csalódott fiatal, akik - és nem csak ők - a lábukkal szavazhatnak. Ezt a pályát el kell kerülnünk.