Egy enyhén szólva furcsa dolgot tapasztalok mostanában. Néhány soros hírecske jelenik meg valahol: x.y. elhalálozott, családja tudatja, hogy legszűkebb körben, csendben eltemették. Ennél is furcsább, ha sehol, semmiféle híradás nem jelenik meg, mégis, amikor valakit telefonon keresnek, mellbevágó a lakonikus válasz: akit keres, már hetekkel, hónapokkal ezelőtt távozott az élők sorából. Végül is természetesen tudomásul veszem, a családnak, a hátramaradottaknak jogukban áll szerettük, hozzátartozójuk méltó elbúcsúztatásáról dönteni. Ám tartok tőle, gyakran nem ismerik, vagy nem veszik figyelembe a távozó végakaratát, s hirtelen elhatározással döntenek. Ugyanis nem vagyok hajlandó elhinni, hogy valaki azt kívánná, hogy tíz- húsz perc alatt kaparják el, távozásáról ne tudjanak távolabbi ismerősei sem. Nem kellett sokáig kutakodnom, hogy megtudjam, úgy temettek el itthon egy nemzetközi elismerésnek örvendő volt minisztert, hogy szinte kicsempészték a koporsóját végső nyughelyére. Mai napig nem jelent meg róla egyetlen sor sem.
Említhetném a sokak által jól ismert, a Magyar Rádió hullámhosszán naponta jelentkező riportert, közmegbecsülésnek örvendő külföldi tudósítót, későbbi sikeres nagykövetet, kinek halála után hónapokkal közölték az őt kereső kollégájával, hogy bizony hónapok óta nem él. Említhetném, a nemzetünkért sokat tett állami vezetőt, aki már a rendszerváltás után is az egyik legmagasabb állami kitüntetésben részesült, s akinek közreműködésével lépett be Magyarország a Nemzetközi Valutaalapba, s lett az IMF tagja, aláírása ott látható az egyezményeken, nos, ezt az embert is a legszűkebb családi körben temették el, csupán egy szerény tényhír jelent meg egy-két újságban a temetés után. Én e lap hasábjain is arra kérek mindenkit, az érintetteket, ne zárják el a végtisztesség megadásától az elhunyt tisztelőit, barátait, kollégáit, ismerőseit, hogy elkísérjék utolsó útjára szeretteiket, rokonaikat, akik a család gyászában osztoznának.
