A kitaszított másság

A mosoly országában a másságuk miatt kénytelenek elválni egymástól a szerelmesek. A Budapesti Operettszínház, Kerényi Miklós Gábor rendezésében, hatásos produkcióban, túlcsorduló látvánnyal mutatta be Lehár Ferenc gazdag dallamvilágú művét.

A mosoly országában kidomborodik a másság, az előítéletesség. Szu-Csong herceget Bécsben mérik végig némiképp furcsálkodva, Lizát pedig Kínából nézik ki, amikor beleszeretve vele tart. És nem is lesz ennek jó vége, nem lesz operettekben szinte kötelező boldog vég.

Így jár a herceg testvére Mi, azaz a szubrett, és Hadfaludy Ferenc gróf is, vagyis a táncoskomikus, aki szintén szerelme miatt tartott a messzi Kínába, de ugyancsak haza kell térnie. A nagy egymásra találást kényszerű szakítás követi, a nem összeillőnek minősített szerelmeseket valaki egyenesen úgy minősíti, mintha hal és madár talált volna egymásra, ami ugye lehetetlenség.

Az operettnek mindig volt társadalmi érzékenysége, még ha ezt gyakran rózsaszín ködbe is burkolta, az előadások pedig esetleg végképp kiirtották a társadalmi problémákat. Most a Budapesti Operettszínházban azért érződnek, ha nincsenek is kiemelten középpontba állítva.

A Földes Tamás által játszott Csang, a herceg nagybátyja a fő-gonosz, ő testesíti meg a szemellenzős vaskalaposságot, ármánykodik, intenzíven bajt kavar, ahogy csak tud. Földes korlátoltnak is játssza, de olyannak is, aki azért abszolút átlátja, hol és hogyan érvényesítheti aljasságát, és tűzön-vízen keresztül is viszi az akaratát.

Lehár Ferenc idősebb kori operettje igényes muzsikájával közelít az operához, Kerényi Miklós Gábor pedig sok tekintetben a musicalhez közelíti a produkciót, leginkább a látványvilággal. Gyarmathy Ágnes díszletei élénk színűek, meglehetősen mozgékonyak, a hatalmas legyezők csaknem önálló életre kelnek.

Vetítéssel is erősítik a látványt. Nekem ez már többször is túl sok. A tán legfrekventáltabb dal, a Vágyom egy nő után közben például hatalmas, tűzpiros vulkánt vetítenek a háttérbe, ez szájbarágás, és elvonja a figyelmet az amúgy igencsak intenzív színészi teljesítményről.

Persze a hatás vitathatatlan a szám után tombol a közönség, de szerintem tombolna akkor is, ha nem osztanák meg a figyelmét, mert Boncsér Gergely kiválóan énekel, a vágyat és a totális elkeseredettséget egyaránt megjeleníti illusztráció nélkül is, ahogy a reménytelenség fájdalmasságát szintén. És közben van férfias vonzereje, elszántsága.

Nem egy pipogya fráter képtelen áttörni a tébolyult, megmerevedett előítéletek falát, hanem tetterős férfinak muszáj meghátrálnia.

És bizonyos mértékig zátonyra futnia, ha azért ott is marad a csipetnyi remény, hogy egyszer, valaha csak lesz ez máshogy is, hiszen nem halállal végződik a történet. Frankó Tünde, Liza, a hercegért megvesző lány, ugyancsak fájdalmas szépséggel énekel, nyilvánvalóvá teszi a feltételnélküli odaadást.

A mozgalmas, nem ritkán tolakodó látvány a musicalek némiképp harsány világát idézi, miközben olyan virgonc, pattogós, jókedvre derítő táncok paprikázzák fel a publikumot, amilyenek nem feltétlenül szerepelnek az operai mérvű Lehár művekben.

Azaz a totális hatás kedvéért összekeveredik itt sok minden, de kétségtelen, hogy a Lőcsei Jenő által koreografált táncok szellemesek, vitalitással teli energiabombák, meglepő figurákat is tartalmaznak. A balettkar igencsak bedobja magát, és persze a szubrett és a táncoskomikus is.

Dancs Annamária, Kerényi Miklós Máté pörög-forog, ugrik, ha kell, vannak emelések, vicces lépések. És van egy olyan szomorkás, lelassuló, egymáshoz bújó, szép tánckettős, amiben már az elválás rémülete is kifejeződik. Peller Károly az eseményekbe belekeveredő, mókásan riadt főeunuchként igyekszik épp bőrrel kikerülni a sorozatos kalamajkákból.

Horváth Kata mutatós jelmezek garmadáját tervezte. Makláry László áradóan, szenvedéllyel, de sziruposságtól mentesen vezényli a zenekart. Kerényi Miklós Gábor rendezésében akad, ami túlcsordul, de az kétségtelen, hogy hatásos, erőteljes a produkció, sikerre van ítélve.