Moszkva megszerezte magának a Krím-félszigetet és az orosz anyácska kebelére kívánkozó helyi hívei révén erős hídfőállásokat szerzett Dél-Kelet-Ukrajnában is. Az ukrán állam egészét azonban elvesztette – méghozzá véglegesen. Nem a dél-keleti szomszéd 1991-es függetlenné válásakor és nem is az év elejei kijevi megmozdulásokban. Hanem az elmúlt hónapokban, az ukránok többségének szívében.
Pedig ha van két etnikum, amely testvérnép lehetne, akkor az az orosz és az ukrán: vallásuk azonos, történelmük összefonódott, nyelvük pedig nagyon is közel áll egymáshoz. Közelebb, mint például a lengyeleké és a szerbeké, vagy a bolgároké és a szlovénoké. És mégis: az elmúlt századok nem egy pánszláv ideológusa számára egy ilyen viszonylagos közelség is elég volt ahhoz, hogy valamennyi szláv nép egy államba tömörítéséről álmodozzon - orosz vezetéssel.
De ebből nem lett semmi, legfeljebb csak átmenetileg, a létező szocializmus évtizedeiben. Már az 1848-as prágai szláv kongresszus sem húzott Szent-Pétervárhoz, hiszen jelen voltak például a lengyel küldöttek, akik elmondták a többieknek, mint is jelent az orosz kancsuka árnyékában élni. Igaz, ebben az időben még Miklós cár sem lelkesedett a pánszlávizmusért: túl liberálisnak tartotta. Véleménye csak a 19. század ötvenes éveiben változott meg, s akkor ez az ideológia az orosz terjeszkedés eszközévé vált. Volt, hogy jó ügyet szolgált, amikor például támogatta bolgárok függetlenségi harcát. Összességében azonban élesen szemben állt az európai demokratikus törekvésekkel – a szláv demokratikus törekvésekkel is.
Oroszországban az első világháború után a pánszlávizmust a "proletár internacionalizmus" váltotta fel. Ez utóbbi maradt a fő ideológia 1945 után is, bár a pánszlávizmust "rehabilitálták". A régi céllal: a Kreml hatalmi törekvéseinek szolgálatában. Ekkorra jórészt megvalósult az orosz-párti pánszláv ideológusok álma: a déliek kivételével valamennyi szláv nép Moszkva uralma alá került. Ám az "összekötő cement" nem a nyelvrokonság vagy a testvériség érzése volt, hanem a nyers katonai erő. S amint ez elernyedt, a birodalom is részeire hullott. Ma a szláv népek hallani sem akarnak Moszkva vezető szerepéről, éppen ellenkezőleg: tőle tartva törekedtek-törekednek a NATO-ba és az Európai Unióba.
Történelmi távlatból tekintve Moszkva (Szent-Pétervár) óriási esélyt szalasztott el. Hiszen ha nem erőszakkal próbálja hatalmát terjeszteni, hanem egyfajta "soft powerre", a nyelvi-kulturális rokonságra épít, akkor ma talán az egyenlők között az első lehetne egy laza szláv szövetségben - lényegesen nagyobb befolyással, mint ma. Ez persze hiú spekuláció: az orosz vezető garnitúra "nem adhatott mást, mint lényege".
Erőszakos fellépéseivel egymás után idegenítette el magától a szláv népeket: a 19. században a lengyeleket, 1968-ban a cseheket és szlovákokat, most legutóbb pedig az ukránokat. Gazdasági-politikai eszközökkel Oroszország még őrizheti befolyását, de annyi bizonyos: már az ukránok sem fognak soha testvérnépként tekinteni rá. Elszigeteltsége nőni, befolyása pedig csökkenni fog.
A Krímben Putyin pirruszi győzelmet aratott.
