Óriási pofont kapott vasárnap az MSZP, nem is kérdés, hogy az EP-választáson elszenvedett vereség nem maradhat következmények nélkül. Mondhatnók: nem is maradt, hisz vasárnap éjjel Mesterházy Attila a teljes elnökség nevében felajánlotta lemondását, a választmány szombati ülésére bízva a döntést. És mégis: hétfő reggel óta viharok dúlnak a szocialista párton belül, különféle közlemények jelennek meg, s most már azt is tudni, hogy maga az elnökség sem egységes. Nem abban, hogy távozni kell-e vagy sem, inkább abban, hogy közös e a felelősség egyfelől, illetve van-e idő arra, hogy az esetlegesen elfogadott lemondás után alapszabályszerűen játsszák le, az így minimum másfél-két hónapig tartó folyamatot.
Amúgy mindkét kérdésre viszonylag egyszerű a válasz: igen, a felelősség közös, még ha Mesterházy kitüntetett szerepe nem is megkérdőjelezhető, másrészt az önkormányzati választások közelsége miatt nem lehet az időt húzni. Illetve lehet, csak nem szabad. Minden egyes, botrányokkal, castinggal, egymás lejáratásával töltött nap közelebb viszi az MSZP-t a végső összeomláshoz. Tudom, nehéz ilyenkor bölcsnek és visszafogottnak lenni, okos döntéseket hozni, higgadtan tárgyalni, ráadásul ezen tulajdonságok, krízishelyzetben nem is jellemzőek a szocialistákra. Éppen ezért gondolom azt, hogy a jelenlegi helyzet kulcsa Mesterházy kezében van, neki kell tudni eldönteni, mégpedig a lehető legrövidebb időn belül, hogy ura e a helyzetnek, képes-e még irányítani a folyamatokat, vagy – mint az most látszik – már az ő akaratán kívül történnek a dolgok. Tudnia kell, hogy meddig szól a háború az ő személyéről és mikortól a párt jövőjéről. A tét az asztalon van, neki kell tennie; csak egyetlen zsetonja van…
