A remény hal meg utoljára

A mi családunk átélte sok ezer magyar családdal együtt a második világháború okozta veszteségeket. Leírom az én történetemet. Az idén nyáron lesz 70 éve, hogy a hódmezővásárhelyi vasútállomáson búcsúztatták a frontra vonuló vásárhelyi 9/III-as zászlóalj több száz katonáját. Annak ellenére, hogy az a hír járta, hogy nem lesznek távol olyan sokáig, jönnek hamar vissza, nagyon sok közeli, távoli rokon és ismerős könnyes szemmel búcsúztatta a honvédeket. A búcsúztató tömegben magam is ott voltam, hét hónaposan, a második gyermekét váró édesanyám karjában.

Az elterjedt hír, hogy hamar visszajönnek, korán meghiúsult, mert sokáig kellett várnunk, mire valami hírt hallottunk felőlük. Édesanyám gyakran emlegette a háború utáni mindennapos témát, hogy a frontra vezényelt katonák közül kik jöttek haza, kik a biztosan elesettek, és kik azok, akiket a hazatérők közül valakik láttak valahol. Anyám hiába várt, apám nem bukkant fel, csak híreket hallott felőle. Sorolták a helyszíneket a hazaérkezettek közül néhányan, hogy kik, merre látták utoljára. Hívatalos híradások rendszeresen közölték, hogy mikor várható a következő katonacsoportok visszaérkezése a fogolytáborok valamelyikéből. Egymás után tértek haza a legyengült katonák, édesapám nélkül.

Elröppentek az évek, évtizedek. 2000-ben,amikor az utolsó magyar katona hazatért, rögtön arra figyeltem, hogy nem az én apám-e? Ma is arra gondolok, jobb így, hogy nem kaptunk róla halálhírt, mert remélhetrem sokáig, hogy még élhet valahol, akár még haza is jöhet. Az idén lenne 92 éves, hátha nem is Toma András volt az utolsó hazatérő katona... Az ember reménykedik. Jól mondják: a remény hal meg utoljára.