Az „Aláírás után” című vezércikk mindjárt az első bekezdésben hangsúlyozza: „Most a magyarságon a sor, hogy a jövőre berendezkedjék és elinduljon: visszaszerezni régi nagyságát és hatalmi pozícióját a népek nagy világversenyében. Az ezeréves múlt nemcsak predesztinál, hanem kötelez is”.
A vezércikk szerzője úgy véli, hogy a háborúban győztes hatalmaknak az volt a célja, hogy a „legnagyobb fejlettséggel bíró állam meggyöngíttessék a körülötte lévő régi és új kisebb államok előnyére” és ennek következtében a „húszmillió lakosú magyar birodalomból” kilenc- tízmilliós ország lett, és erre a megfogyatkozott országra hárítják a vesztes háború minden terhét. De figyelmeztet: „Nem elég élni akarni, élni tudni kell” és a magyarság új zászlóbontását gróf Apponyi Alberttől, a párizsi béketárgyalásokon részt vevő delegáció vezetőjétől várja, mert bár „a magyar szociáldemokrácia soha nem tartozott Apponyi rajongói közé”, a lap úgy véli, hogy az idős politikus, "élettapasztalatával, európai látókörével mindenkinél hivatottabb arra, hogy kijelölje az észszerű politika útjait.”
„A békeszerződés igazságtalanságait mindenki átérzi, ellenük lélekben mindenki tiltakozik” – olvasható a vezércikkben, de előbb el kell takarítani a háború romjait, „a népnek nyugalmat, életkedvet és életlehetőséget kell biztosítani”. Az ellenségeknek pedig – írja a végezetül a Népszava – be kell bizonyítani, hogy „a magyar velük egyenrangú kultúrnép és így kell kierőszakolni jobb felfogásukat rólunk, akikkel szemben barbár módon alkalmazták a bosszúállás alacsonyságát.”
