Búvárkodni kellemes időtöltés, mert aki alámerül, számíthat rá, érheti meglepetés is. Éppen Matthew Boyden kiváló angol zenetörténész remek Richard Strauss kötetét lapozgattam, mert úgy két hét múlva lesz a nagy német komponista születésének a 150. évfordulója. Nagy csodálója vagyok, művei közül kivált a Rózsalovagnak, amely egyes részleteiben Mozartra emlékeztet. Élvezetből olvastam a könyvet, de kötelességtudatból is, mert a kulturális rovatnak megígértem, a jeles napon méltatom a nagy zeneszerző munkásságát. Böngészés közben egyszer csak meghallottam a rádióból a hírt, hogy az Alkotmánybíróság határozatban rótta meg a Magyar Művészeti Akadémiát. Megvizsgálta az ombudsman beadványát, amely azt panaszolta, hogy az MMA tevékenysége "sérti az állami semlegesség követelményét… Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Akadémia a kulturális támogatások szétosztásával olyan státust kapott, és olyan döntéseket hoz, amelyek ténylegesen érintik a művészeti alkotások szabadságát".
Hoppá, nem akármi, jutott eszembe, különösen ismervén a magas bírói testület összetételét, tagjainak a második Orbán kormány buzgó kiválogatása után. És miközben erre a hírre füleltem, az ujjam mintegy véletlenül rábökött a Boyden esszé 386. oldalán egy bekezdés kezdetére, amely száraz tényszerűséggel közölte, hogy 1933. november 1-jén Hitler és Goebbels bejelentette az RKK, a Reichskulturkammer, a Birodalmi Kulturális Kamara megalakítását. Azt tűzte ki céljául, hogy "felügyelje a német kulturális élet egy-egy szeletét, a képzőművészetet, a színházat, az irodalmat, a sajtót, a rádiót, a filmet és a zenét". Goebbels a testület elnökéül Richard Strausst kérte föl, aki zseniális művészember volt, de gyönge jellemű. A náci pártba nem lépett be, a tisztséget viszont örömmel vállalta. Amikor azonban kezdte kapiskálni, hogy mit várnak el tőle, különösen a "zsidótlanításban", és az olyan tiszta árja művészek elüldözésében is, mint a nagy Mozart dirigens Fritz Busch és Erich Kleiber, csak lemondott.
Mielőtt a mai honi rezsimpártiak zordul nekem támadnának, hogy az MMA-t nem Hitler és Goebbels alapította, hanem 1992. január 31-ikén Antall József kormánya idején szervezték, közbevetnék valamit. Meggyőződésem szerint annakidején senki állami embernek eszébe se jutott, hogy a testületet megkülönböztetésre használja föl, még kevésbé antiszemita megfontolásokból, sőt bizonyosan nemes, a művészeteket istápoló szándékkal tette. Az idő azonban száguld, 2010-ben megérkezett a második Orbán-kormány, és mindennapi tanúi lehettünk annak, hogy buzgó ideológiai megfontolásból az Akadémia hovatovább csakugyan ideológiai csendőr tevékenységre vállalkozik. Hivatásában ugyan nem a német RKK-t követi, de mint most az Alkotmánybíróság megállapította, a cselekedete sokszor sérti a művészi alkotás szabadságát. Az államnak pedig - ezt is az Alkotmánybíróság szögezte le -, lehetővé kell tennie a művészi alkotás sokféleségét, egyetlen irányzatot vagy szemléletet sem tekinthet kizárólagosnak. Ahhoz azonban, hogy ez ne csupán malaszt legyen, hanem valóság, olyan valakinek kellene az élén állnia, akiben megvan a hajlandóság minimuma, hogy így is cselekedjék. A második Orbán kabinet azonban erre a feladatra Fekete Györgyöt szemelte ki, aki - mit is mondjak szemérmesen és óvatosan - még csak a szolgálatkész Richard Straussra se emlékeztet, nem csupán művészi kvalitásai tekintetében nem, de ingatag jellemét tekintve sem. Buzgón szolgál, küzd, kirekeszt, és amit az Alkotmánybíróság finomkodó megfogalmazású határozatában leszögezett, a kifogásoknak csaknem a teljessége az ő személyéhez kötődik. Ha tehát a kormányzat csakugyan odafigyelne arra, amit a magas rangú jogászok megfogalmaztak, természetesen tiszteletben tartva az Akadémia függetlenségét, diplomatikusan értésére adná Fekete György úrnak, hogy kövesse önként Richard Strauss példáját, köszönjön le.
Logikus volna, de… Éppen akkor tette közzé az Alkotmánybíróság föltűnő és igaz álláspontját, amikor a kulturális közéletet eléggé szomorú botrány dúlja föl. A rezsim másik kulturális potentátja, a Fekete György lelkéhez hasonlatos miniszterelnöki megbízott, Kerényi Imre hozta ki sodrából a színházművészet jeleseit. Kerényi Fekete György szellemiségét is túlszárnyalta, bizonyosan tudatosan skandalumkeltő megfogalmazásaival. Nosza, a politika finomságaira jellemző mondatokban, elkezdődött a találgatás. Édes úr csak a maga nevében szólalt-e meg, vagy netán előzetesen egyeztetett hivatali főnökével, a kormányfővel is? Szerintem maga a kérdés is képmutató. Ha csakugyan volna ilyen dilemma, Orbán Viktor a maga árnyalt modorában, talált volna már alkalmat finom különvéleményének a kifejtésére. Hiszen közismert nagy művészete, ha kell, a tudatos hallgatás.
Ami pedig az Alkotmánybíróság határozatát illeti, maga is elég kacifántos. Derekasan fejti ki állásfoglalását, néha tőle szokatlanul üdvözlendő szókimondással is. Ha a végén nem volna ott a megkerülhetetlen óvatosság. A köztestület, (az MMK) megkezdte működését, ezért "a jogszabályi rendelkezés akár visszaható, akár jelen idejű megsemmisítése a jogbiztonság sérelmét idézné elő". Vagyis ügyeskedjünk. Az MKK kicsit korrigálgasson, de maradjon, úgy ahogyan van. Akkor is, ha sérti az állami semlegesség követelményét. A demokrácia fontos szempont, úgy látszik azonban, van fontosabb is…
