A színpadon Hannibal Lecter vagyok

„Soha nem voltak kétségeim Istennel és az Ördöggel kapcsolatban. Mindannyiunkban két természet harcol egymással egy életen át. Azért teremtettem meg Alice-t, hogy megéljem a rossz oldalamat”.

Nem nehéz kitalálni, hogy ki mondta ezeket a szavakat: maga a horror-rock atyja, Frank Zappa és Salvador Dalí tanítványa, Alice Cooper. Azaz Vincent Furnier, aki számára a színpadon rémségeket elkövető, vérfagyasztó maszkkal és díszletek között megjelenő Alice Cooper nem más, mint egy évtizedek óta hozzánőtt szerep. De az amerikai énekes annyira tisztában van figurája lényegével, hogy amikor művészi tevékenységéről beszél interjúiban, legtöbbször egyes szám harmadik személyben emlegeti „alteregóját.”

A 66 éves Coopernek nemrégiben jelent meg életmű-DVD-je, amely a Super Duper Alice Cooper nevet viseli. A film kiinduló pontja és vezérmotívuma Robert L. Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jának 1920-as, némafilmes feldolgozása, John Barrymore-ral a főszerepben. „A színpadon mr. Hyde vagyok, a mindennapi életben pedig visszaváltozom dr. Jekyll-é. Kicsit úgy, ahogyan Anthony Hopkins átváltozott Hannibal Lecterré” – mondja az énekes.

Nem volt könnyű a koncertrészletekkel, interjúkkal tarkított filmet elkészíteni, de Cooper úgy döntött, hogy ha már áttekintik egész pályafutását, akkor nincsen más választása, mint teljesen őszintének lenni. Így aztán az olyan kellemetlen dolgokról is szó is, mint zenekarával való szakítása, vagy súlyos alkohol és kokain-problémái.

Hihetetlen, hogy még mindig tartja magát a médiában az a legenda, hogy Furnier egy 17. században máglyán elégetett boszorkány nevét vette fel. Valójában a telefonkönyvben bökött rá egy jól hangzó névre. A legendából annyi igaz, hogy a névválasztással meg akarta botránkoztatni lelkész apját és nagyapját.

A rock értőinek meggyőződése, hogy Alice Cooper és csapata pályájuk kezdetén játszotta legérdekesebb zenéket. Az őket felfedező Frank Zappa volt a producere a progresszív és avantgárd zenei hatásokkal teli első két albumuknak, a Pretties For You-nak (1969) és az Easy Actionnek. (1970) Az előbbiről a nagytekintélyű Rolling Stone-kritikus, Lester Bangs azt írta: „tragikus bakelit-pazarlás…” Ezt követően Alice-ék áttértek a könnyebben emészthető, hard-rockos stílusra és egyből bejött a kasszasiker: a 70-es évek első felében egymás után adták ki a toplistás albumokat, a Love It To Death-től (1971) a Billion Dollar Babies-ig (1973), közbem még egy világslágerük is volt, a School’s Out! A zenekar feloszlott, Alice azonban folytatta és 1975-ben a Welcome To My Nightmare-rel ért a csúcsra. Zenéje azóta sem sokat változott, show-i azonban továbbra is kedélyesen borzolták a nézők idegeit és egyre több utánzója akadt, főleg a 80-as években heavy metál körökben.

Cooper, akit 2011-ben beválasztottak a Rock and Roll Dicsőségcsarnokba, úgy érzi, hogy eljutott a bölcsesség korába: „Húszévesen tiéd a világ, mindenki rólad beszél. Szinte hihetetlen, és ebben a hangulatban könnyen elveszítheti az ember józan itélőképességét, hogy mi fontos és mi nem. Három éve egyáltalán nem iszom, és egészen másképpen látom a dolgokat. Nem akarom elveszíteni Alice Coopert, de nem akarom többé azt az életet sem élni, amibe csaknem belepusztultam” – mondja az énekes. Új lemezén éppen azoknak az egykori pályatársaknak, Jim Morrisonnak, Jimi Hendrixnek, Keith Moonnak, Harry Nilssonnak kíván emléket állítani, akiket a mértéktelen élet ölt meg.

Az album várhatóan ősszel jelenik meg, de Alice nem ezt szánja búcsúnak. „Még nem írtam meg legszebb dalomat, még nem tartottam meg legnagyobb koncertemet.” – mondja a maszkja mögül kimosolygó horror-mester.