Daliás afrikai olajbáró fehér lovon

Ghana külügyminisztere Szegeden született és mindig azt emlegeti, hogy jó lenne palacsintát enni. Erről is mesélt a fekete kontinens kapcsán az Afrikai-Magyar Egyesület elnöke. Balogh Sándor igyekszik elfogadtatni, hogy megváltozott a világ és benne talán a legnagyobb mértékben Afrika. Meggyőződése, hogy ez a földrész lesz a világ gazdaságának motorja. Ezért bővíti a Magyar Kulturális és Kereskedelmi Központok eddig hét helyszínre terjedő hálózatát is, amivel hozzájárulhat a kapcsolatok erősítéséhez. Egyesülete segíti is a szegényebb afrikai országokat, amire azért is büszke, mert vele növeli szervezete és az ország presztízsét is.

- És valóban az lett?

- Eddig még nem érzékelem, noha vannak már tárgyalások különböző országokkal. Velünk is beszélnek ilyen értelemben, mert az Afrikai-Magyar Egyesület fönntart egy irodahálózatot néhány afrikai országban. Ez a 2008-as gazdasági világválság nyomán jött létre. Addig ugyanis volt néhány szponzorunk, de azóta mindenki félti a pénzét. Más utat kellett tehát keresnünk, hogy ne csak az én magánvagyonomból és vállalkozásaim támogatásából kelljen fenntartani ezt az egész humanitárius és kulturális vonalat. Így az egyesület tagságában fellelhető szaktudást próbáljuk meg áruba bocsátani. Létrehoztuk az úgynevezett üzleti tanácsokat. Ezek korábban is léteztek, de inkább csak elméletben. Most pedig megpróbálják bilaterális alapon segíteni a marokkói-magyar, és a tunéziai-magyar kereskedelmet. Mi ebben a kettőben vagyunk igazán érintettek.

Korábban a humanitárius segélyeknél rengeteg pénzünk arra ment el, hogy mindent a helyszínre kellett szállítanunk és ami megmaradt, azt vissza kellett hoznunk. Ezért elhatároztuk, hogy egy-egy körzetben stabil bázisokat létesítünk. Így ha elvittünk egy EKG-készüléket, akkor már nem kellett hazahoznunk, de ezek a pontok arra is jók voltak, hogy onnan kiindulva tovább tudunk akár gyógyítani, akár tanítani, akár iskolát fönntartani. Ebből jött létre irodahálózatunk, a Magyar Kulturális és Kereskedelmi Központ, vagyis HTCC (Hungarian Trade and Cultural Center). Az elsőt tavaly március 15-én nyitottuk Marokkóban. A következő Ghana fővárosában, Accrában, a harmadik pedig az ugandai Kampalában létesült. Ezek olyan inkubátorház-szerű képződmények, amelyek 1400 kilométer sugarú körben segíthetik a térségben dolgozó magyar üzletembereket.

Egy magyar tart tőle, ha leszáll egy ismeretlen városban, nem érti a nyelvet, a taxis át fogja verni, a roaming díj magas lesz, az internetre százezreket fog fizetni. Mi tehát könnyíteni próbálunk ezeken a gondokon. Magyar sofőr várja az üzletembert egy kisbusszal a repülőtéren, amiben már van mobilinternet, tehát vissza tud csatlakozni abba a világba, amit néhány órája elhagyott. Megérkezik egy vendégházba, aminek az alsó szintjén egy bemutató terem van, még kisebb fogadásokat is lehet tartani, az emeleten meg három-négy apartman vagy hálószoba. A marokkói házban még a magyar tévét is tudja nézni műholdon. A személyzet magyarul és a helyi nyelven is beszél - általában kettős állampolgárokat választunk, akik mind a két országban otthon vannak - és szükség esetén találkozókat is szervez neki. Nem kell tehát megismerkednie a hellyel, mert mi mindenben segítünk. Ennek a hálózatnak a továbbfejlesztésén dolgozunk most. Néhány hete már nem csak Afrikában van ilyen központunk, hiszen Kínában is nyitottunk egyet. Még az idén Malawiban, majd terveink szerint Dubaiban és Gambiában létesítünk HTCC-t. Természetesen szeretnénk tovább menni a dél-amerikai kontinens irányába is, hisz az Afrikai-Magyar Egyesület társszervei a Magyar-Ázsia Társaság és a Latin-Amerikai Magyar Egyesület is ugyanezt a koncepciót követi. Itt gazdasági megfontolások is vezetnek, hiszen három egyesület fenntartása, adminisztrációja és összes költsége relatíve sokkal olcsóbb, mint egyetlené.

- Ez a számítás érthető, mégis adódik a kérdés: megéri mindezt csinálni?

- A kérdés, hogy milyen értelemben. Anyagilag semmiképpen, hiszen több tízmillió forintból lehet csak fenntartani. Természetesen emberileg nagyon megéri, hiszen büszke lehetek rá, hogy segítek másokon. Vujity Tvrtkó barátom szokta mondani - ő több hírességgel együtt tagja az egyesületnek -, hogy egyetlen kagylót megmenteni is érték, ha visszadobjuk a tengerbe. Mi annyit tudunk tenni, amennyi egy magyar szervezettől telik - s természetesen nem hasonlítható a nagy világszervezetekéhez. De a segítség, amelyet adunk, presztízst szerez nekünk és az országnak is, egyúttal önbecsülést és büszkeséget hoz tagjainknak és mindenkinek, aki a tevékenységünket ismeri. Már csak a megbecsülés miatt is megéri, de közben az ember helyén tudja kezelni az európai, vagy akár a magyar mivoltát. Rájön, hogy a mi problémáink nem mérhetők az afrikaiakhoz. Ugyanakkor hozzá tudunk járulni a magyarországi szemlélet megváltozásához, hiszen mi mindenkit lenénézünk és ami messze van, azt nem ismerjük, tehát nem is szeretjük. Meg kell értenünk, hogy megváltozott a világ és benne talán a legnagyobb mértékben Afrika. Harminc éve Kínáról is azt gondoltuk, hogy a gagyi kvarcórák világa, ma pedig tőle várjuk, hogy megvegye a magyar államkötvényt és ezzel megmentse a magyar gazdaságot. Azt szoktam mondani, hogy ma már álmaink fehér lován egy kínai herceg ül, de elképzelhető, hogy 10-20-30 év múlva ezen a fehér lovon egy daliás afrikai olajbáró fog belovagolni.