Hajszolták szerdán az újságírók a szocialista kormánypárt vezetőit is, tőlük is véleményt vártak. Szerencséjükre éppen kabinetülés volt, a miniszterek csoportosan hagyták el az összejövetelt, a mikrofonokat orruk alá dugták.
Az elsők között távozott Laurent Fabius, az egyik legbefolyásosabbnak és a leghiggadtabbak egyikének tartott külügyminiszter, megostromolták őt is. Mosolygósan, egyáltalán nem barátságtalan ridegséggel tért ki a válasz elől, de hallgatag maradt. Annál is inkább, mert előzetes megállapodás szerint Francois Holland köztársasági elnök vállalta, hogy ő ad hangot valamennyiük álláspontjának, és tömören abban összegezte ezt, hogy Franciaország rendíthetetlen jogállam, bírói testülete pártatlan és független, tiszteletben tartja az ártatlanság vélelmét, a jogerős bírósági ítéletig mindenkit megbecsülés illet meg.
A tévéinterjú végén hangzott el az a kérdés, hogy a keddtől szerda hajnalig tartott feszültség után Nicolas Sarkozy személy szerint hogyan dönt, milyennek tervezi további sorsát, különösen közéleti szereplését. Erről Jean-Pierre Elkabbach, a francia tévé történelem egyik doyenje, legnépszerűbb riportereinek egyike érdeklődött, de nem kapott egyértelmű feleletet. Az egykori államfő válaszolt is, nem is.
Azt mondta, az elkövetkező hetekben fog töprengeni ezen, a döntése augusztus végére, szeptember elejére alakulhat ki. Elképzelhető, hogy az őszi pártkongresszuson mégis indul a vezetői posztért, és ha bizalmat kap, megtörténhet az is, 2017-ben, az új köztársasági elnökválasztáson ismét ellenfele lesz a baloldali, szocialista jelöltnek.
Vagyis visszatér a „nagy politikába”. Ez a kérdés, ami ma a Szajna partján izgat mindenkit, már akit foglalkoztat a politika, de egyértelmű válaszuk még a beavatottaknak sincs. Ez volt a témája a Le Monde szerkesztőségi vezércikkének is, azzal a nem éppen derűs címmel, hogy „Sarkozy, egy katasztrofális jogi história középpontjában”.
Azzal a gondolattal indul, hogy a volt elnök számára ismeretlen a „soha” szó. A szándékaiból csak annyi észlelhető, életének minden epizódja szerint az a jelszava, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ő maga és legközvetlenebb környezete úgy véli, „a személye érinthetetlen, fölül áll minden törvényen.
Ahhoz, hogy visszatérhessen, az ártatlanság pózában tetszeleg. A közerkölcs nem összegezhető kizárólag azzal, hogy tiszteletben kell tartani a legalitást. Hacsak nem élnek vissza súlyosan az állampolgár bizalmával, ami magában foglalja azt is, hogy a politikusnak minden gyanún fölül kell állnia”. Nyilvánvaló, foglalta össze a Le Monde a tanulságot, hogy Sarkozyre ez nem alkalmazható.
A téma fontosságát jelzi, hogy foglalkoztatja a vezető világlapokat is. A New York Times egyelőre annyival elégedett meg, hogy véleménye szerint a legfrissebb fejlemények nyomán, Sarkozy visszatérése a politikába „számára romba döntő lehet”. A Financial Times azon szorong, hogy mivel sem a francia jobb-, sem a baloldal élén egyelőre nincs mértékadó személyiség, ez a Nemzeti Frontnak (FN) vethet ágyat.
Az olasz La Stampa, Sarkozy viszontagságaiban a francia hanyatlás jelét véli fölfedezni. „Egy politikus és egy ország alkonya”, összegezi. A német Der Spiegel azt tartja, a Sarkozy szisztéma elérkezett a határaihoz.
Végül a spanyol sajtó egyik vezérhajója, az El País szerint „egy demokratikus hagyományú országban a lelépett elnököt íróasztalok mögül úgy faggatják, mint közönséges bűnözőt, ami megbocsáthatatlan”. Amihez társa, az El Mundo annyit fűzött hozzá: „Szegény Sarko, azért vonult vissza a politikai cirkuszból, hogy alkalmas pillanatban, mint a nemzet megmentőjét csempéssze vissza magát. Eközben jogi eljárásokat indítanak ellene…”