A két ember tűz és víz, a Bagoly és Cica című darabban. A pasi első könyve megjelenéséig el nem jutó író, kényszerből könyvesboltban robotoló szemüveges, magába zuhant, bezárkózó "bagoly", aki ráadásul még távcsővel át is kukkol a szemben lévő lakásba, ahol egy megélhetési kényszerből prosti nő - aki modell, színésznő, ünnepelt sztár szeretne lenni - űzi az ipart.
Harmincas éveikben járnak, és azért mégiscsak van bennük valami közös, az, hogy eddig nem sikerült nekik az, amit megálmodtak, tulajdonképpen dekkolnak, nem jutnak egyről a kettőre, és ezzel sokak életével azonos a sorsuk. Ahogy abban is, hogy magányosak. Két nagyvárosi garzon szűk falai közé szorított nagyravágyó, akik toporognak, toporognak, és riadtan igyekeznek kicsit előre araszolni.
Persze, miután bulvárvígjátékról van szó, mindez azért nem dermesztően torokszorító, hanem könnyedén szórakoztató, mondhatni édes ostyában adagolják be nekünk a keserű, vagy olykor nem is annyira keserű pirulát. Bill Manhoff laza darabja, amit A bagoly és a cicababa címmel híres filmes változatban is ismerhetünk 1970-ből, Barbara Streisand és George Segal főszereplésével, Herbert Ross rendezésében, alapjaiban kedves, búfelejtő szórakozás.
A színészeken és a rendezőn múlik, mennyire töltődik fel plusz tartalommal, de mindenképpen megmarad két művész bravúrjátékának, nyilvánvalóan nem a mély társadalmi tölteten fogunk mélázni. Alapvetően jókat akarunk röhögni, bámulni, hogy két színész mi mindenre képes, és az az elmélyülés, ami ezt már gátolná, nyilvánvalóan a siker rovására menne.
Jordán Adél Dorisként állandóan működő energiabomba. Leállíthatatlan. Ha álmos, akkor is örökmozgó, és egyfolytában jár a szája. A kukkoló Félix meg olyan, mint egy házsártos öregasszony, ő jelentette fel a házmesternél Dorist. A házmester kilódította a bérleményből a nőt, aki ezért bosszúból, éjnek évadján, a teljes cókmókjával együtt, bekopog az elesett feljelentőhöz, és gondoskodik arról, hogy kidobhatatlanná váljon.
Nyűgös, hisztérikus, akarnok, de közben naná, hogy szeretetre vágyik, kilométereket flangál feszült idegességgel a parányi lakásban, a másodpercek tört része alatt is temérdek hangulatváltásra képes.
És kelleti, vagy éppen visszavonja magát, rafinált női praktikák garmadájával él, kiismerhetetlenül izgalmas. Jordánban féktelen a komédiázásra a hajlam, elereszti magát rendesen, vonzó és taszító, elviselhetetlen és fenemód kívánatos, tombol és elcsendesedik, lázban ég és elkedvetlenedik, imádni és utálni egyaránt lehet.
Igazából ez a lényeg. Azon túl, hogy a darab ragozza azt a mind inkább aktuális közhelyet, hogy nehéz boldogulni, két lábra állni, egy kapcsolat stációjáról beszél, az egymástól való viszolygástól, az egymás számára nélkülözhetetlenné válásig, és az e közötti hullámhegyekről, meg hullámvölgyekről.
Ez az, ami mindenkit érint, emiatt épülnek erre a tematikára az ilyen típusú darabok, amik jó, sőt, akár nagy színészeknek adnak kiváló játéklehetőséget. Hernádi Judit és Gálvölgyi János például számtalanszor játszott mesterfokon hasonlót, ahogy idős korukban Tolnay Klári és Mensáros László is, hiszen nem életkor kérdése nő és férfi civódása.
Szabó Kimmel Tamás, aki nem balfácánokat szokott alakítani, élvezettel bújik a szemüveges, borostás, kialvatlan, felborzolt idegrendszerű férfi bőrébe, és pingpong meccsszerűen, kellően felpörögve adogatják egymásnak Jordánnal a poénokat. Abszolút hihető Dorisról és Félixről, hogy utálva is imádják a másikat, a színészek feljebb és feljebb srófolják a másik hangulatát, és ennek feszültsége, íze, zamata van.
A Sweet Charity előadásának megbicsaklásai után már a Római vakációból érződött, hogy Pelsőczy Réka beletanult a színvonalas bulvár rendezésbe, és az ehhez megfelelő színészek kiválasztásába. Hatásos, ízléses, szórakoztató, amit létrehoz.
