Albert Camus szenvedélyes levelei

Publikálás dátuma
2014.07.06. 09:15
Fotó: Facebook
 Liliane Choucroun egész életében őrizte azt a 32 levelet, amelyet a későbbi Nobel-díjas író, Albert Camus irt neki 1936 és 1952 között Algírban és Párizsban.

 „Anyám meg volt győződve arról, hogy a tárgyak megőriznek magukban valamit a régi tulajdonosaikból” – nyilatkozta   a Le Figarónak az asszony fia, Jean-Jacques Dulong, aki a Sotheby-nál árvereztette el hagyatékát. A levelek 92 ezer euróért keltek el.

“Ezzel árasztott el gyerek- és serdülő koromban. Túladagolásban szenvedtem. Időnként felvetődött bennem, hogy nem Camus fia vagyok-e. Apám nagyon elnéző volt. Anyám ragaszkodott ahhoz, hogy Camus legyen a házassági tanúja. Algírban, az egyetemen ismerkedtek meg. Camus volt a legjobb barátja.”

Camus a 30-as évek végén már ismert volt és Liliane elkísérte irodalmi, színházi, politikai, sőt, személyes kalandjaiba is. A férfi hűséges és megfontolt gondolkodású bizalmasa volt.

“ Ön többet ér, mint ez a beletörődés ... Önmagában kell megtalálnia lázadásainak táplálékát. Túl könnyű kétségbeesettnek lenni.” - írta finom, kerek betűivel 1936 júliusában.

A Népfront kellős közepén, a francia Algériában, amely alapjaiban konzervatív volt, a két szabad gondolkodású, előítéletektől mentes fiatal mind a magánéletben, mind a politikában a margóra szorult.

“Ezekben a levelekben olyan intim Camus-re találtam, akiről máshol nem lehet olvasni. Camus Liliane Choucrounnal nagyon figyelmes volt, egy kicsit paternalista, de nagyon precízen megfogalmazott tanácsokat adott. Erős és abban az időben férfi és nő között ritka barátság volt közöttük.”- fogalmazott a Sotheby’s könyv és kézirat szektorának igazgatóhelyettese.

1937 őszén, miután a nyarat Párizsban töltötte, a tuberkulózisban szenvedő író egy visszautasított tanári állással összefüggésben a következőket írta barátnőjének:”Azt mondtam magamnak: kell szabály az életben. Az egész életvágyam visszautasította a szájkosarat. Ha nem sikerül kifejezésre juttatnom, ami bennem van, az teljes abszurditás lenne minden következményével együtt…” Liliane megírta neki, hogy belépett az Algériában létrehozott első hadseregbe, hogy alhadnagyként részt vegyen az olaszországi, franciaországi és németországi harcokban az akkori szerelme oldalán. Az illető házasember volt és hívő katolikus.

„Ez merő őrület.” - válaszolta neki az író.

1940 elején az asszony azt kérte tőle, hogy szerezzen számára egy hamis haditudósítói igazolványt, hogy követhesse szerelmét a frontra. Camus szeretett volna segíteni, de, mint írta, lapja, a Revue Algérienne már nem létezik, ha még meglenne, ő maga adott volna barátnőjének ilyen igazolványt. A lapot, azonban felfüggesztették. Néhány hónap múlva Liliane-t megfosztották tanári állásától és francia állampolgárságától a Pétain-rezsim törvényei alapján. Camus akkor is feltétlen támogatásáról biztosította.

„Camus édesanyámat rajzolta meg az első regényében, a Boldog halálban, amelyet egyesek a Közöny első változatának tekintenek” -  “büszkélkedik a fia.

 

Szerző
Frissítve: 2014.07.06. 21:26

A mundér "becsülete"

Egy régi történettel kezdeném, amelynek szem- és fültanúja voltam. Akkoriban készítettük a "sóskának" becézett, hányatott sorsú irodalomtörténetet az Irodalomtudományi Intézetben. Lektoraink sehogy sem voltak kibékülve vele, az értekezleten le is szedték rólunk a keresztvizet. Különösképp az irodalmi élet egyik legnagyobb hatalmú személyisége, Pándi Pál, aki a pártszerűséget hiányolta belőle, s hevesen ostorozta a polgári írók értékítéleteinek pozitívumait. "Egyesek azt hiszik - mondta egyebek között -, hogy a mundér becsületét védem, pedig csak jogos bírálatomat fogalmazom meg."
Az egyik hozzászóló Szerb Antalné. Klári néni röviden csak ennyit mondott: "Palikám, a mundér becsületét nem úgy kell megvédeni, hogy telesz…juk!"

Ez az akkor derűvel fogadott mondat jutott eszembe a botrányos angol érettségi egyik reflexióját olvasva. "A köznevelési államtitkárság szerint - a Népszava május 15-i híradásából idézem - az ügyben nem tart sem szükségesnek, sem lehetségesnek rendkívüli intézkedést." Mert ugye, ügy azért van. Még csak nem is az a lényege, hogy a szöveg nehéz volt, s a felvétel technikai megoldása "megnehezítette az érthetőséget is".

Az "ügy" lényegét másutt keresném, mégpedig az államtitkárság magatartásában és rendíthetetlen fensőbbséges elzárkózásában. A kérdés: a hivatal az oktatásért van, vagy önmagáért? Elnevezése azt sejteti, hogy a közösség oktatása ügyének előmozdításáért hozták létre, tehát azokért van és azoknak az ügyét kellene szolgálnia, akik oktatásban részesülnek, tehát a diákokért. Erről azonban szó sincs. A hivatal görcsös elszántsággal önmagát védi azokkal szemben, akiknek ügyét kellene előmozdítania. Amikor a különböző pártprogramokat és ígéreteket halljuk, mindig kiemelt téma a bürokrácia elleni harc, annak visszaszorítása. Ez a hivatal, pontosabban nyilatkozatai és hozzáállása pont a szándék - helyes szándék! - ellen dolgozik. Nem szolgál, hanem kinyilatkoztat, védeni akarja azt a bizonyos mundért, amely a szaktanárok szerint is bűzlik.

Azt a kérdést vetette fel egy joggal dühöngő szülő, milyen nyilatkozatot fogalmazott volna a hivatal, ha valamelyik tekintélyes politikus gyereke esett volna a szórásba, lett volna az angol érettségi kárvallottja. Nem valószínű, hogy közleményben tolták volna el maguktól a felelősséget, hanem illő sebességgel a tettek mezején vitézkednének, s kiderülne, hogy korrekcióra mégis van lehetőség. Így azonban - nincs, nem lehet, nem szükséges. A szülő és a nagyszülő is ezeket a szavakat morzsolgatja: ez a hivatal teljesen felesleges, jobb lenne, ha egyáltalán nem is létezne, vagy legalább a diákok érdekeiben cselekedne, nem a saját tévedhetetlenségét bizonygatná.

Szánalmasnak mondhatnánk a történetet, ha nem a gyerekek bőrére menne, nem jövőjüket veszélyeztetné. Így azonban inkább az oktatásügyért felelős, legmagasabb személyhez fordulva javasolnánk: tegyen rendet ebben az intézményben, s ne hagyja, hogy munkatársai kényük-kedvük szerint packázzanak a fiatalokkal és szüleikkel. Az öreg Cato folyvást azzal zárta felszólalásait: "Egyébként javaslom, Karthágót el kell pusztítani!" Némi módosítással ma is érvényes a mondás.

Szerző

A mundér "becsülete"

Egy régi történettel kezdeném, amelynek szem- és fültanúja voltam. Akkoriban készítettük a "sóskának" becézett, hányatott sorsú irodalomtörténetet az Irodalomtudományi Intézetben. Lektoraink sehogy sem voltak kibékülve vele, az értekezleten le is szedték rólunk a keresztvizet. Különösképp az irodalmi élet egyik legnagyobb hatalmú személyisége, Pándi Pál, aki a pártszerűséget hiányolta belőle, s hevesen ostorozta a polgári írók értékítéleteinek pozitívumait. "Egyesek azt hiszik - mondta egyebek között -, hogy a mundér becsületét védem, pedig csak jogos bírálatomat fogalmazom meg."
Az egyik hozzászóló Szerb Antalné. Klári néni röviden csak ennyit mondott: "Palikám, a mundér becsületét nem úgy kell megvédeni, hogy telesz…juk!"

Ez az akkor derűvel fogadott mondat jutott eszembe a botrányos angol érettségi egyik reflexióját olvasva. "A köznevelési államtitkárság szerint - a Népszava május 15-i híradásából idézem - az ügyben nem tart sem szükségesnek, sem lehetségesnek rendkívüli intézkedést." Mert ugye, ügy azért van. Még csak nem is az a lényege, hogy a szöveg nehéz volt, s a felvétel technikai megoldása "megnehezítette az érthetőséget is".

Az "ügy" lényegét másutt keresném, mégpedig az államtitkárság magatartásában és rendíthetetlen fensőbbséges elzárkózásában. A kérdés: a hivatal az oktatásért van, vagy önmagáért? Elnevezése azt sejteti, hogy a közösség oktatása ügyének előmozdításáért hozták létre, tehát azokért van és azoknak az ügyét kellene szolgálnia, akik oktatásban részesülnek, tehát a diákokért. Erről azonban szó sincs. A hivatal görcsös elszántsággal önmagát védi azokkal szemben, akiknek ügyét kellene előmozdítania. Amikor a különböző pártprogramokat és ígéreteket halljuk, mindig kiemelt téma a bürokrácia elleni harc, annak visszaszorítása. Ez a hivatal, pontosabban nyilatkozatai és hozzáállása pont a szándék - helyes szándék! - ellen dolgozik. Nem szolgál, hanem kinyilatkoztat, védeni akarja azt a bizonyos mundért, amely a szaktanárok szerint is bűzlik.

Azt a kérdést vetette fel egy joggal dühöngő szülő, milyen nyilatkozatot fogalmazott volna a hivatal, ha valamelyik tekintélyes politikus gyereke esett volna a szórásba, lett volna az angol érettségi kárvallottja. Nem valószínű, hogy közleményben tolták volna el maguktól a felelősséget, hanem illő sebességgel a tettek mezején vitézkednének, s kiderülne, hogy korrekcióra mégis van lehetőség. Így azonban - nincs, nem lehet, nem szükséges. A szülő és a nagyszülő is ezeket a szavakat morzsolgatja: ez a hivatal teljesen felesleges, jobb lenne, ha egyáltalán nem is létezne, vagy legalább a diákok érdekeiben cselekedne, nem a saját tévedhetetlenségét bizonygatná.

Szánalmasnak mondhatnánk a történetet, ha nem a gyerekek bőrére menne, nem jövőjüket veszélyeztetné. Így azonban inkább az oktatásügyért felelős, legmagasabb személyhez fordulva javasolnánk: tegyen rendet ebben az intézményben, s ne hagyja, hogy munkatársai kényük-kedvük szerint packázzanak a fiatalokkal és szüleikkel. Az öreg Cato folyvást azzal zárta felszólalásait: "Egyébként javaslom, Karthágót el kell pusztítani!" Némi módosítással ma is érvényes a mondás.

Szerző