Megértem én, hogyne érteném, hogy a kormányváltó tábor áprilisi szomorú balsikere után az LMP görcsösen igyekszik távol tartani magát a vesztesektől, és azt a látszatot kelteni, mintha szerény parlamenti frakciójával bámulatos győzelmet ért volna el. Hiszen a két nagy párton és a Jobbik gárdáján kívül csak ők alakíthattak önálló csoportot, csak ők élhettek az öt százalékot túllépők előnyeivel. Az olyan választási rendszernél, amilyet a Fidesz vezetett be a maga győzelmének túlbiztosítására, ez nem csekély öntudat-szaporító. Amióta Schiffer András megalapította a Lehet Más a Politika sajátos nevű "tömörülést", hálás téma a közélet szintjén is, de a humorra hajlók berkeiben is, hogy a valóságban létezhet-e politikamentes politika? A parlament mindenütt, ahol csakugyan parlament, és nem hatalomgyakorlási díszlet, eleve politikai csatákra hivatott, és ha egy pártot megkülönböztetésként "másnak" neveznek el, az nem eleve szemfényvesztés-e?
A széleskörű nemzetközi tapasztalat, kivált az európai, azt igazolja, hogy nem. A parlamenti kormányzásnak alaptermészete, hogy többségre épül, kell lennie egy olyan pártnak, amely az országot vezető erőnek biztos hátteret ad, és vele szemben az ellenzéket a jogos bírálat megjelenítőjének tekinti. De mert nincs egyetlen ország, még kevésbé egyetlen társadalom sem, amely csak kettéoszlik, a törvényhozásban nem csupán "elfér", hanem kifejezetten nélkülözhetetlen is az olyan párt, amely a kettő között helyezkedik el. Schiffer András leleménye nyomán nálunk ez az LMP elnevezést kapta, kontinensünk nyugati felén többnyire középpártnak hívják. Ott is, ahol megrögzötten hagyományos a két párti politikai váltógazdaság (például Nagy-Britanniában és Németországban), ott is, ahol szaggatottabb a mezőny, mint Olaszországban. Akadhatnak olyan helyzetek is, ahol az ilyen középpártok fölértékelődnek, koalíciók sorsát dönthetik el, a jelentőségük bizonyos időre túlnő szerepükön. Ritkán, de megtörténik.
E középpártok rendszerint maguk is tudják, hogy hálátlan pozícióra vállalkoznak. Megeshet, hogy évtizedeken keresztül csak a "futottak még" kategóriában maradnak, de nem csupán alázattal és büszkén vállalják ezt, hivatásból is. Meggyőződésük, és ez igaz is, hogy szükség van rájuk, a társadalom elég széles spektrumának a képviseletét látják el, igen sok az olyan réteg, osztály, amelynek az érdekvédelmére egyik nagy párt sem alkalmas, legyen bár jobb- vagy baloldali. Sok vezetőjük nemzetközileg is tekintélyt, rangot ér el, méltányolják fölfogását, gyakorlatát. Joggal mondatjuk, ha bárki kétségbe vonná, hát még, ha leértékelné közéleti fontosságukat, az nem demokrata. Még kevésbé, ha gúnyolódik rajtuk, azt hiszi, velük szemben a politikai élc alkalmazása szellemesség. Akkor is így van, ha rendszerint, vagy mondjuk inkább az esetek nagy részében, jobb felé húznak, hajlamosabbak a konzervatívabb állásponthoz közeledni. Megtörténhet ez a legújabb középpártok, az úgynevezett zöldek esetében is. Alakulhat keservesen is az életük, parlamenti szereplésük, de tudatosan vállalják, hogy elindulnak a választásokon, igen sokszor kormányzati lehetőség esélye nélkül, éppen ezért érdemelnek megbecsülést.
Hanem azért a nemzetközi gyakorlat azt is mutatja, hogy az ilyen középpártok vezetői általában úriemberek, mindenki másnál jobban ügyelnek a jó modorra, ebben is igazolni látják eltérésüket a szélsőségekre hajlamos alakulatoktól, más kérdés viszont, kit és mit tekintünk szélsőségnek. A helyzetüket önként vállalják, így lépnek pástra, nem kedvetleníti el őket, ha netán hosszabb ideig kárhoztatódnak a "futottak még" állapotra. Nem azzal akarnak tekintélyt szerezni maguknak, hogy eredetiségüket a nagy pártok szalonképtelen támadásával próbálják kiemelni, abból a szótárból vesznek kölcsön jelzőket, amely úgy különben a politika perifériáján divatos, nem a csepülést, még kevésbé az agresszív föllépést, a gorombaságot szívlelik. Tartózkodni ettől már csak azért is igyekeznek, mert szavazóiknak zöme - nem mindig van így, bár a valóság inkább ezt bizonyítja - a középrétegekből kerül ki, s azért választják őket, mert igyekeznek távolságot tartani azoktól, akiket a maguk mércéje szerint szélsőségeseknek tartanak. Az "arany középutat" kedvelik jobban. Amelyik középpárt nem ezt választja, hanem azzal véli bizonygatni eredetiségét, hogy a modortalanságot pártfogolja, azt kockáztatja, hogy politikai őszinteségét teszi kérdésessé. Ennek a stílusnak is vannak fokozatai, jellemen és egyéniségen múlik. Az LMP véleményét Széll Bernadett és még néhányan mások következetesen képviselik, igyekeznek a mértékhez tartani magukat. Ellentétben Schiffer Andrásnak az ATV-ben a minap megismételt teljesítményével, amikor - már nem először - szemrebbenés nélkül a Fidesz magatartását kölcsönözte: szerinte az a jó, ha az ellenzék táborát szapulja.
A politika követője, a választó, nem simaságot, hiteltelen dörgölőzést, hamis úriemberséget vár el a szereplőktől. Az LMP is joggal tart számot a maga megítélésében az udvariasságra, és gyakran megrökönyödik, ha a baloldalon is akadnak, akik néha őket pécézik ki. Ennek elhárítására egyetlen magatartás látszik alkalmasnak. Miként a nyugat-európai középpártok zöme teszi, tényleg egyenlő távolságot tartani, nem modortalanul viselkedni egyik táborral szemben sem.