Hol lennénk nélkülük

Az első szabály: egy miniszter mindenhez ért. A második szabály: mindig lehet találni olyat a Fidesz környékén, aki mindenhez ért. A harmadik szabály: aki tényleg semmihez, de semmihez nem ért az ég világon, sokszor még a megfelelő gombot sem tudja megnyomni a parlamenti patkóban, képtelen legalább egy bővített mondattal felelni az újságírói kérdésre, vagy három pohár bortól már Jelcin-osztályú botrányhőssé válik, nos, abból csinálj helyettes államtitkárt. Vagy kormánymegbízottat. Vagy miniszteri biztost. Vagy találj ki neki egy új posztot és írd bele az alaptörvénybe.

A harmadik szabály különösen fontos, mivel be nem tartása veszélyezteti az első szabály betartását. Hiába ért mindenhez egy miniszter, neki is két szeme, két keze van, ennie, innia, aludnia kell. Amit ő utasításba ad, azt valakinek meg kell csinálnia. Nem töltheti aláírogatással, pecsételéssel a napjait. Erre bármelyik balfék alkalmas. De ami a legfontosabb: ha valami rosszul sül el, arról valaki tehet. És a negyedik szabály az, hogy biztosan nem a miniszter, vagy - félve merem leírni - Orbán Viktor tehet róla. Valakire rá kell mutatni, hogy igen, Ő az, elkaptuk, leváltjuk.

Más értelme nem igen lehet 98 helyettes államtitkárnak meg a többi illetékes elvtársnak. Persze meg kell hálálni az Országgyűlésből kizuhant kormánypárti képviselőknek a négyévnyi precíz gombnyomogatást, de Orbán sosem osztogatja a kegyet puszta hálából. Kivéve a legszűkebb sleppjének, a lelkészének, a fogorvosának, a gázszerelőjének. A többieknek el kell viselniük a Főnök intrikáit, manipulációit, hazugságait, majd azt is, amikor koncként dobják őket a sajtó kutyái elé. A nyomasztó érzést viszont könnyebb elviselni, ha az ember ráébred arra, hogy a szemérmetlenül nagy fizetéshez, juttatásokhoz, szolgálati autókhoz viszonyítva méltánytalanul kevés valódi munkával kell eltölteni a hivatali órákat. Néha azért nyilatkozni kell, ha az ember az értelmesebbje közül való. De lehet szóvivőt is tartani, havi háromszázezer nettóért.

Ne sajnáljuk a pénzt ezekre a derék emberekre. Ők e dicstelen kor fogaskerekei. Valakinek ezt is kell csinálni.

Mélyülő szakadék

A szerdai, eredménytelenül zárult uniós csúcs után megállapíthatjuk, valóságos csoda, hogy júniusban az unió állam- és kormányfői meg tudtak állapodni arról, Jean-Claude Junckert jelölik az Európai Bizottság élére. Most ugyanis kiderült, olyan mélyek az ellentétek az uniós vezetők között, hogy szinte áthidalhatatlanoknak tűnnek. Nemcsak a jobb- és baloldali politikusok között akadnak nézetkülönbségek. Mást akarnak a balti, mást a mediterrán országok, s természetesen megint mást London. Már az EU-csúcs előtt biztossá vált: nem születik megállapodás sem az Európai Tanács, sem az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének személyéről. Vagyis lényegében semmi értelme sem volt az EU-csúcsnak.

Különösen Matteo Renzi olasz miniszterelnök háborodott fel, hogy feleslegesen rendelték őt Brüsszelbe. Nyilván az is rosszul esett neki, hogy elutasították jelöltjét, Federica Mogherini olasz külügyminisztert a főképviselői tisztségre. Renzi az Európai Tanács leköszönő elnökét, Herman Van Rompuyt hibáztatta a csúcstalálkozó sikertelenségéért, szerinte rosszul készítette elő. Mérgesen hozzátette, "legközelebb legalább egy SMS-t írhatna nekünk, egyáltalán van-e bármiféle esély a megállapodásra".

Mitől alakult ki a patthelyzet? Az EU állam- és kormányfői úgy érzik, túl nagy mozgásteret adtak az Európai Parlamentnek azzal, hogy jóváhagyták Junckert a Bizottság elnökének. Az engedményeknek azonban vége, az EU vezetői most már bekeményítenek, tapodtat sem hajlandóak engedni a másiknak. Ennek azonban beláthatatlan következményei lehetnek. Ha ugyanis az EU polgárai azt látják, az unió legfelsőbb szintjein továbbra is teljes széthúzás, akkor még vonzóbbnak találhatják az euroszkeptikus pártokat. A bizonytalanság miatt lelassul a döntéshozatal folyamata az EU-ban, ráadásul tovább mélyül a szakadék a tagállamok között.

Senkinek sem lenne jó, ha sárdobálás kezdődne az EU-ban. Az egész hercehurcával tulajdonképpen csak Juncker járt jól, aki meghosszabbíthatja szabadságát. A döntés elhalasztása miatt ugyanis szeptembertől kezdődően van értelme tárgyalni arról, melyek legyenek az Európai Bizottság következő öt évre szóló prioritásai.

Az én emlékművem

Hogy mit akar jelképezni a kormány kőbe álmodott emlékműve, amiről az ország első embere még esztétikai fejtegetést is megengedett magának, azt az elmúlt hónapokban sokan, sokféle módon magyarázták. Nekem is van egy szobortervem, ami ugyan földhöz ragadt és mentes a patetikus történelmieskedéstől. Arról szól ugyanis, hogy a jászsági nagygazda elsőszülött fia, Albert - sosem látott édesapám - felkerült a nagyvárosba, ahol tanult szakmája gyakorlása mellett elvállalta egy bérház viceházmesteri munkáját is. A maga módján volt rebellis, hiszen apja tilalma ellenére 1941-ben feleségül vette a falubéli szegény ember legszebb lányát - édesanyámat -, aki a nagyvárosban cselédkedett...

Egy évnyi boldogság jutott nekik.

A sas-behívó 1942 őszén halálba szólító parancsa semmire nem volt tekintettel. És mintha a tilalmas esküvőn elmaradt fénykép helyén támadt űrt akarta volna pótolni a sors, a szemfüles fotós a Keleti Pályaudvar peronján, a katonavonat elindítása előtt, a szedett-vedett bakaruhába öltöztetett férfiak karéjában örökítette meg a 22 esztendős ifjú asszonyt és a 27 éves fiatalembert. Emlékművemen a két főfigura szorosan egymás mellett áll, a férfi szálfa egyenesen, a visszatérők reménykedő mosolyával. A nő szelíd arca a vállára hajlik, szeme könnyes, riadt. Szíve alatt a gyermek, akit már fogantatása első heteiben megfosztottak az apjától...

A második Magyar Hadsereg katonájaként 1942 decemberében, születésnapja körül küldte első és utolsó tábori postai lapját feleségének, akit "mindennaposként" ért az üzenet: "Vigyázz magatokra drágám. És ha fiunk lesz, ha kislányunk, te döntsd el, milyen névvel kerüljön a keresztségbe...". 1943 januárjában lánya lett, akit az ifjú asszony hosszantartó, súlyos betegsége miatt előbb a kórházban szülő nők tápláltak, majd a jászsági faluban élő nagyszülők neveltek. A nagyapa kölcsön kapott egy kecskét, és annak a teje pótolta a csecsemő számára nélkülözhetetlen étket. A frontot egy légópince viszonylagos biztonságában vészelte át a gyermek és a két nagyszülő, akik egyetlen pillanatra sem hagyták, hogy a nyiladozó elmét ne az édesapa visszavárásának tudata töltse ki. A nagymama megkövetelte, hogy a kislány a mégoly kincset érő minden darab kenyérből egy falatot félre tegyen, "tudatva" az édesapával: hazavárják...

A Magyar Honvédség katonai levéltárában egyetlen hivatalos papír őrzi Szabó Albert "emlékét". Ebben a dokumentumban írva vagyon, hogy a doni áttörésnél tűnt el, és valószínűsíthetően 1943 január 15-én életét veszítette. A sors fintora: a felesége ezen a napon szülte meg gyermeküket. Erről, vagyis az eltűnéséről semmiféle értesítést soha nem kapott a család. Magánkutatásokból annyit sikerült megtudni, hogy egy Rutkínó nevű településen Szabó Albert közkatonát, a hajdani viceházmestert, sok társával együtt tömegsírba temették. Becsületükre legyen mondva, a sírt a falubéliek rendszeresen gondozzák. Rutkínó egyébként 15 kilométerre van Voronyezstől.

Az én emlékművem hasonlít azokra az emlékművekre, amelyeket soha nem épített fel a korabeli hatalom. Az én emlékművemen a névtelenekké vált, tömegsírba temetett százezrek szoborcsoportja áll.