Emlékezzünk a 105 éves Fejtő Ferencre

Kiváló kollégánkra, európai hírű és látókörű publicistára és történészre emlékezünk augusztus 31-én 18 órakor, a budapesti Szent István parkbeli szobrának megkoszorúzásával. 105 éve, 1909. augusztus 31-én született Fejtő Ferenc, a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője, aki lapunk párizsi tudósítója volt a második világháború idején.

Fejtő Ferenc 1909-ben született Nagykanizsán Fischl Ferenc néven. Az Eötvös Kollégiumba a numerus clausus miatt nem vették fel, egyetemi tanulmányait így a pécsi és a budapesti egyetem bölcsészkarán végezte. Az egyetemen bekapcsolódott a baloldali Bartha Miklós Társaság tevékenységébe, szoros barátságot kötött József Attilával. Hamarosan az illegális kommunista mozgalom aktív tagja lett. E tevékenységéért 1932-ben egy év börtönbüntetésre ítélték.

Szabadulása után Fejtő Ferenc már nem járhatott egyetemre és nem is taníthatott, 1934-től azonban - eltávolodva a kommunistáktól - a szociáldemokrata napilap, a Népszava munkatársa lett, és Fülöp Ernő néven rendszeresen publikált kritikai tanulmányokat a Nyugatban és az erdélyi Korunk című folyóiratban. József Attilával és Ignotus Pállal együtt a Szép Szó című társadalomtudományi folyóirat alapítója lett. A szociáldemokráciához - ha kritikusan is - egész életében hűséges maradt.

Fejtő Ferencet 1938-ban egyik cikke miatt hat havi börtönbüntetésre ítélték, amiért bírálta a magyar kormány németbarát politikáját. Ismerőseitől tudta meg, hogy a hatóságok internálását tervezik, ezért Horvátországon keresztül elhagyta az országot, és Párizsba költözött. Ezután hét évig a Népszava párizsi tudósítója volt, a második világháború idején részt vett a francia ellenállásban, miközben itthon majd egész családját kiirtották.

Az emigráció idején számos lapban publikált, és a világháború vége után átvette a párizsi magyar nagykövetség sajtóirodájának vezetését. Rajk László letartóztatása után azonban 1949-ben lemondott a sajtóiroda vezetéséről, megszakított minden kapcsolatot a hazai kommunista vezetéssel, és politikai menedékjogért folyamodott Franciaországban.

Fejtő 1950-1979 között az AFP hírügynökség munkatársa volt, a kelet-európai kommunista diktatúrák elemzésével foglalkozott.

Először 1952-ben jelent meg A népi demokráciák története című munkája, amely ismertté tette nevét - Magyarországon a mű két kötetben, bővített kiadásban csak 1991-ben jelent meg. Fejtő emellett könyvet írt az 1956-os forradalomról, 1972 és 1982 között a párizsi Politikai Tanulmányok Főiskoláján a Szovjetunióval és Kelet-Európával kapcsolatos szemináriumok igazgatója volt. 2006-ban magyar nyelven jelent meg József Attiláról szóló könyve. 1989 júniusában, Nagy Imre és társai újratemetésére jött először haza Magyarországra, de élete végéig hű maradt Párizshoz. Ott is halt meg 2008. június 2-án.

Fejtő Ferenc egyik utolsó interjújában az időről elmélkedett. Úgy vélekedett, hogy „az embernek annyi ideje van az Életre, amennyit „kivesz” belőle”, és ha tudja, mit akar. Fontosnak tartotta, hogy az embernek legyenek tervei, de nem feledkezzen el a szórakozásról sem. Számára az az Életművészet, ha megtaláljuk a megfelelő arányt a tennivalóink és az önmagunkra, valamint a másokra való figyelésben, és ha szeretjük azt, amit csinálunk.

„Volt benne valami rémisztő. Majdnem száz év, az sok. Ép elmével meg pláne. Emlékekkel és felelősséggel. Arról már nem is beszélve, hogy nehéz lehetett elviselni a napnyugati szellemi nagyherceg szerepét úgy, hogy ne torzuljon. Az örökös és letéteményes szerepét. A baloldal szellemi atyjának szerepét. Akihez zarándokolnak. Elviselni, hogy ítélkeznie kell, miközben tudta, hogy tévedhet, tudta, hogy öreg, és az bizony veszedelmes dolog. Naprakésznek kellett lenni. Kérem, senki ne közhelyként értelmezze: valóban az volt. Bírta. Van ember, akinek puszta léte életmű. Igazodási pont. Amihez méltónak kell lenni.” – búcsúzott tőle halálakor a Népszavában Andrassew Iván.

„Fejtő a harmincas évek óta alapjában mindig a jó ügyet támogatta, s ez több mint amit nemzedéke nagyjai közül a legtöbben elmondhattak magukról. Tévedhetett, de a zsarnoksággal soha nem egyezett ki, s így kimagaslik – kevesedmagával, így Bibó Istvánnal együtt – a tragikus huszadik század értelmiségének bűnökkel mocskolt átlagából. Az új Magyar Köztársaság hűséges és önzetlen munkása távozott közülünk, 1945, 1956 és 1989 koronatanúja és krónikása” – írta róla 2008. június 7-én, a Népszava Szép Szó mellékletében Tamás Gáspár Miklós, aki szerint „a demokratikus Magyarország nyugati híveinek tábora Fejtő nélkül soha nem jöhetett volna létre”. Írta ezt annak ellenére, hogy elismerni: az utóbbi években gyakran nem értettek egyet a magyar napi politika kérdéseiben.

Halálakor egy másik híres párizsi magyar emigráns, Kende Péter a baloldali francia Libération hasábjain próbálta a titkát megfejteni ennek a „nagy száműzöttnek”, az „évszázad krónikásának”, „Közép-Európa fáradhatatlan megfigyelőjének”, akit Kende szerint sem a történészek, sem a filozófusok nem tartottak maguk közé valónak, miként nem sorolták őt „spontán módon” a kor nagy értelmiségijei közé sem, annyira felette állt minden kategóriának. A kortárs emlékeztetett Fejtő „multinacionális és sokféle hitvallású” örökségére, amit még a Monarchiából vett és amit mindig magáénak érzett, és emberi kíváncsiságát, utolérhetetlen vitakészségét egyenesen Goethéhez hasonlította.

„Európa elvesztette emlékezetének egyik megtestesülését” – írta Fejtő Ferenc halálakor a L’Express, amely a Népi demokráciák történetét megkerülhetetlen műnek nevezte. „Fejtő Ferenc, aki mindent megélt, tanulmányozott, elemzett és átélt ebből az Európából, amelynek közepén született, több nemzedékkel értette meg azt a Közép-Európát, amelyet a nyugat-európaiak hajlamosak elfelejteni vagy félreismerni” – emlékezett a Le Monde. Még a katolikus La Croix is méltatta A század utazóját, Franciaországban 1999-ben, 2002-ben magyarul is megjelent önéletrajzának címe nyomán.