Kiszabadult a Szíriában fogva tartott újságíró

Publikálás dátuma
2014.08.25. 10:51
Fotó: Facebook
Csaknem két év után újra szabad Peter Theo Curtis amerikai újságíró, akit az al-Kaida szíriai ága, az al-Nuszra Front tartott fogva. 2012 októberében rabolták el a szíriai-török határ közelében.

Családja szerint átadták őt az ENSZ egyik képviselőjének, de azt nem tudni, hogy hol. John Kerry amerikai külügyminiszter örömmel fogadta a hírt, főleg James Foley tragikus halála után, akit körülbelül egy hónappal Curtis után ejtettek foglyul. Elmondta, az elmúlt két évben több tucat országhoz fordultak segítségért Curtis, valamint bármely más Szíriában raboskodó amerikai kiszabadításában. Az Egyesült Államok mindeközben hangoztatta, nem fizetett a túszért.

Egy június 30-án készült videón az újságíró meglehetősen rossz állapotban látható, haja hosszú és ápolatlan, akkor az életéért könyörgött, mondván három napja van hátra. Egy későbbi videón, ahol láthatóan olvassa szavait, azt állítja, fogva tartói jól bánnak vele, és mindene megvan, amire szüksége van, étel, ruhák, sőt még barátok is. Az utóbbi ellent mond Matthew Schrier fotóriporter beszámolójának, aki ugyanott raboskodott, mielőtt 2013 Júliusában sikerült megszöknie, ő arról mesélt, hogy kínozták és éheztették. Úgy szabadulhatott ki, hogy cellatársa hátára állva sikerült egy lyukat kialakítani a falon, amin ő még átfért, de a társa nem. Amint az most kiderült a másik rab Curtis volt, a sajtó eddig családja kérésére nem nevezte meg. Hírek szerint Katar járhatott közben Curtis elengedéséért.

 

Szerző

Felháborodás Indiában

Publikálás dátuma
2014.08.25. 10:35
Fotó: Gettyimages.
Kemény bírálatokat váltott ki egy indiai miniszter. Arun Jaitley pénzügyi tárcavezető jelentéktelen esetnek nevezte azt a 2012 végén történt, világszerte megdöbbenést okozott botrányt, amikor öt férfi egy buszban megerőszakolt egy fiatal nőt, aki két héttel később belehalt sérüléseibe.

A 23 éves lány apja az AFP hírügynökségnek kifejtette, a tárcavezető kommentárjával felszakította a régi sebeket. „Nem találok szavakat arra, mennyire megbántott bennünket” – hangoztatta. A pénzügyminiszternek arra a kijelentésére, amely szerint az indiai turizmus milliárdokat vesztett az ügy miatt, kifejtette, a családot nem érdekli az anyagi veszteség: „Hogy mérhető össze ez a család fájdalmával?” – tette fel a költői kérdést. A lány édesanyja úgy fogalmazott, a politikusok túl gyorsan felejtenek.

Keményen bírálták a minisztert a nőjogi szervezetek is. „A nemi erőszakot egyetlen esetben sem szabad kis bűntettnek beállítani. S nem azért káros, mert kárt okoz a turizmusnak, hanem mivel sérti a nők jogait” – közölte Kavita Krisnan emberjogi aktivista. A botrány Indiában is megütközést keltett, az országban sokan tüntettek az erőszak ellen. Az öt elkövető közül négyet halálra ítéltek, az ötödik pedig a börtönben öngyilkosságot követett el.

A tiltakozások hatására a miniszter, aki a hadügyi tárcát is irányítja, finomítani próbálta szavait. Azt állította, nem akarta kisebbíteni az egész drámai eset jelentőségét. Sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy csütörtöki kijelentéseit sokan „érzéketlennek” tartották. Hozzátette, mindig egyértelműen foglalt állást, ha nőkkel szembeni erőszakról volt szó. Narendra Modi miniszterelnök augusztus közepén elhangzott beszédében a szülőket arra kérte, jobban ügyeljenek gyermekeikre. „Az erőszaktevő is valaki gyermeke. Figyeljenek arra, hol járnak, mit csinálnak” – közölte a kormányfő. Mint mondta, a szülőknek fiatal lányukat is ki kell kérdezniük arról, hová mennek. Az újdelhi kormányzat adatai szerint az országban minden 22. percben megerőszakolnak egy nőt.

Szerző

Katonák és árulók

Oostende ezen a nyáron ünnepli felszabadulásának hetvenedik évfordulóját. Mint a többi belga várost, ezt a tengerparti üdülőhelyet is az angolszász csapatok szabadították fel a partraszállás után. A korabeli híradófelvételeken lelkes civilek zászlókkal és virágesővel köszöntik a brit és amerikai katonákat. Történelmi léptékkel szemlélve jogosan. Belgium 1945 után valódi demokrácia lett, erős szociális intézményekkel, és a Marshall-tervnek köszönhetően gazdasága is hamar fellendült.

De persze egy ország katonai felszabadítása nem csak virágesőből áll. A nyugati szövetségesek is követtek el atrocitásokat. Sok német katonát, akik megadták magukat, hadifogság helyett egyszerűen agyonlőttek, s a brit katonák például 1944 novemberében Brüsszelben sortüzet nyitottak a kommunista (vagy annak vélt) ellenállókra, megsebesítve 45 partizánt. Pedig a belga ellenállók heroikus harcot vívtak a német megszállók ellen, és körülbelül tizenhatezer embert vesztettek el a küzdelemben. Sokukat Breendonkban, a hírhedt koncentrációs táborban végezték ki, amely ma történelmi emlékhely.

Breendonknak azonban van egy másik története is, amelyről hosszú ideig nem illett Belgiumban beszélni. A felszabadulás után ide zárták a környékről azokat, akiket a nácikkal való kollaborálással vádoltak, okkal vagy esetleg ok nélkül. Közvetlenül a németek kivonulása után egyfajta népítélet érvényesült, amelyet csak idővel váltottak fel a szabályos bírói eljárások. A náci kollaboránsok közül kétszázötvenet főbe lőttek, és mintegy négyszázezer (!) embert vádoltak meg a németekkel való együttműködéssel. Közülük több mint ötvenezret el is ítéltek. A kollaboránsokat egész életükön át elkísérte a szégyenbélyeg, s a háború utáni elítélteknek meghozandó jelképes amnesztia ma is a belga közélet egyik legforróbb vitatémája. Elsősorban az ország nyelvi-etnikai megosztottsága miatt. A flamandok nyelvileg és kulturálisan közelebb állnak a németekhez, mint a franciaajkú vallonok, s ez utóbbiak vádjai szerint a flamandok körében sokkal általánosabb volt a nácikkal való együttműködés. A legismertebb belga náci, León Degrelle mindenesetre vallon volt, és Spanyolországba szökve meg is úszta a kiadatását.

Oostende a hetvenedik évfordulóra kitett plakátoknál és az alkalmi ünnepségeknél maradandóbb emléket is állított a második világháborúnak. A part menti dűnék között van Európa egyik legérdekesebb második világháborús múzeuma. A németek mind az első, mind a második világháborúban erődítményeket építettek itt az esetleges brit invázió ellen, s ezeket az elmúlt évtizedekben gondosan restaurálták. Az Atlantikwall múzeumban ma hatvan bunker és két kilométer hosszú lövészárok található. Az egyik kapunál ma is áll az a kis bunkerrel védett bejárat, amelyen át Rommel marsall 1944-ben megérkezett, és a fogadását megörökítő filmet is megnézhetjük videón. Amikor kiderült, hogy az angolszászok nem itt szállnak partra, a németek a lövegeket és más fegyvereket elszállították innen, de a múzeum kialakításakor a belga szakemberek eredeti német harci eszközökkel szerelték fel a bunkereket. Élethűen restaurálták az itt szolgáló német katonák mindennapjait is a priccsekkel, a konyhával, a korabeli újságokkal, a szerény szórakozási lehetőségekkel. Négy éven át a tengeren megérkező angolszászok monoton megfigyelése volt a dolguk, de azok végül ezen a partszakaszon sohasem érkeztek meg.

A múzeumban, ott jártamkor legalábbis, a látogatók között a németek domináltak. Sok második világháborús helyszínnel szemben itt nem kell szégyenkezniük, a múzeum tárgyilagosan és lényegében német szemmel mutatja be az egykori Atlanti Fal mindennapjait. Sokan nyilván fel is teszik maguknak a kérdést, hogyan lehetséges, hogy a saját kollaboránsaikkal szemben olyan szigorú Belgium ilyen nagylelkűen restaurálta a német hadigépezet egyik nagyszabású, bár utóbb feleslegesnek bizonyult létesítményét?

A válasz a jól értelmezett hazafiasságból következik. Az egyszerű német Wehrmacht-katonák, akik négy éven át a tengert kémlelték oostendei bunkereikből, parancsra jöttek ide, nem követtek el atrocitásokat a helyi lakossággal szemben, és ha túlélték a hadifogságot, becsületes emberként kezdhettek új életet Németországban. A flamand és vallon kollaboránsok viszont idegen megszállókat szolgáltak ki, saját zsidó és baloldali honfitársaikat jelentették fel a náciknál, működtették a deportálásokat és a hazájukat elnyomó német hadigépezetet. Ők hazaárulók voltak, és egy egészséges történelem szemlélettel ez sokkal súlyosabb morális bűn, mint katonaként, parancsra bevonulni egy idegen országba.

A hírhedt budapesti, Szabadság téri emlékmű pontosan ezt az erkölcsi alapelvet sérti meg. Úgy emlékeztet Magyarország német megszállására, hogy ártatlan és védtelen áldozatként mutatja be az egész magyar nemzetet. S a szobrot felállító Orbán-rezsim minden módon rehabilitálja, sőt ünnepli azokat a magyar kollaboránsokat, aki nemcsak az ország német megszállása, hanem még a nyilas puccs után is kiszolgálták a nácikat. A nyilas parlamenttel tartó Nyírő József csak egy e szomorúan hosszú névsorból. Ha a nyugat-európaiak egyre kevésbé értik a mai Magyarországot, ebbe aktuális politikai ügyek mellett bizonyosan belejátszik az a morális különbség is, amely a fasiszta múlt és a náci kollaboránsok megítélésében húzódik a nyugati demokraták és a magyar jobboldal között.

Szerző
Hegyi Gyula