Dugjuk be Zep-fülünket!

Ha egy zenész, énekes nagy sikereket ér el egy bandával, egy stílussal, onnantól kezdve tehet bármit, mindig azzal hasonlítják össze további munkásságát, főleg akkor, ha előző korszakát sem tagadja meg. Így aztán szegény Robert Plant évek óta kap hideget-meleget szólólemezeire, mert fúrton-fúrt a Led Zeppelint kérik rajta számon.

Jó lenne, ha a rock-rajongók megpróbálnák időnként bedugni Zep-fülüket, és önmagában minősíteni Plant szólómunkáit, miközben Percy mester koncertjein rendszeresen és bőségesen megidézi dicső múltját. De legyünk őszinték: Led Zeppelin egy volt és megismételhetetlen, az a Plant-Page-Jones-Bonham négyes egészen rendkívüli kohézióját nem kell és nem is szabad semmivel összehasonlítani. Ugyanakkor Plant, aki 34 éve ugyancsak szorgalmasan dolgozik, e három és fél évtized alatt bizony készített néhány olyan önálló lemezt, amely ugyancsak kiállja az idők próbáját, mint a Pictures At Eleven (1982), a Dreamland (2002) vagy a The Mighty Rearranger. (Most direkt nem említem a Jimmy Page-dzsel közös Walking Into Clarksdale-t (1997), ami önmagában remekmű…)

Így hallgassuk tehát Robert Plant és zenekara, a The Sensational Spaceshifters legújabb stúdiólemezét, a Lullaby and..The Ceaseless Roart, amelyen a Plantnek oly kedves közel-keleti és afrikai hangok mellett (ezúttal egy valódi gambiai griot, Juldeh Camara közreműködésével) férfias líra, kelta hegedű és igazi hard-rock is hallható. A két legerőteljesebb darab éppen az, amelyekben Kelet és Nyugat, Észak és Dél találkozik: ahogyan az Embrace Another Fall-ban az afrikai hangulat átmegy hard-rock-ba, az olyan nagy Zep-darabokra emlékeztet, mint a Kashmir, és hasonló légkör lengi be az Up On The Hollow Hillt is. De a népdal-alapú Little Maggie-re is érdemes lesz táncra perdülni és a wales-i zöld dombok felrémlenek a Pocketful of Goldenben is. A Turn It Up keménysége után jól esik egy Planttől abszolút szokatlan zongorás szerelmes nóta.

Egy barátom feltette nekem a kérdést, miután mindketten meghallgattuk a lemezt: vajon akkor is tetszene, ha nem Robert Planté lenne, hanem egy ismeretlené? Persze erre nehéz válaszolni, hiszen négy és fél évtizede együtt lélegzem a Led Zeppelin és énekese minden hangjával, még ha nem is fogadtam el kritikátlanul minden munkáját. Ellenben néhány éve készítettem az Aranyhajúval egy telefoninterjút. Így szólt bele: „Hello, Robert Plant vagyok a 21. századból.” Mondjam tovább?

A Lullaby and… The Ceaseless Roar pénteken jelenik meg.