Nagy zenebohóc, klarinéttal

Mágikus, a közönséget megbabonázó egyéniség a világhírű klarinétművész, Giora Feidman, aki a hétvégén befejeződött Zsidó Nyári Fesztivál keretében lépett fel a Zeneakadémián, a Nagyon klezmer című produkcióban. A fesztiválon Radnóti Miklósnak és Robert Capának is szenteltek egy-egy estet.

Valószínűtlen távolról, egészen halk klarinétszó hallatszik, először csak azt hiszem, képzelődöm, vagy a színfalak mögül jön, de aztán látom, hogy hátrafelé néznek többen is, így én is megfordulok. A nézőtér felől, hátulról, igen-igen lassan, mintha ereje se lenne már, közeledik egy idős férfi, változatlanul leheletfinoman, fájdalmas szépséggel fújja a hangszerét.

Merev az arca, mintha már azt is nehezére esne mozgatni, majd amikor előre araszol, ránéz a közönség bizonyos tagjaira, látványosan felvidul, csillan a szeme, örül, hogy itt ülünk. Giora Feidman, a 78 éves világhírű klarinétművész, az élő legenda belőlünk merít erőt, nekünk akar valami emlékezeteset adni, parányit már szaporázza is a lépteit, az első sor előtt oldalazva fölmegy a pódiumra, és ott végigmustrálva a teljes nézőteret, abszolút kivirul.

Sőt, mámorossá válik, hirtelen feltöltődik, ritmust váltva felpörög, már együtt játszik a pódiumon elhelyezkedő fiatalokkal, a Gitanes Blondes tagjaival, a megfáradt hangok kimondottan erőteljessé válnak, ragyog a virtuozitás. Van az úgy, hogy az ember néhány perc után biztos benne, hogy fene jó estéje lesz, röpke idő után nekem sem volt semmi kételyem efelől.

Pillanatok alatt közös áramkör teremtődik a nézők és az előadók között. És ezt nem csupán a zenével, hanem az azzal összesimuló izgalmas egyéniségükkel érik el, ami azon nyomban hat. Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor a zongoraművész óriás, Szvjatoszlav Richter kicsörtetett a Zeneakadémia pódiumára, nem hajlongott buzgón a hihetetlen ováció közepette, nem igazgatta a székét, hanem mint a szélvész lehuppant, lázasan játszani kezdett.

És egyetlen ember nem akadt, aki az első hangba beletapsolt volna. Ez azt jelenti, hogy az egész teremben nem volt senki, aki ne őt nézte volna árgus szemekkel, és ne hagyta volna abba villanásnyi idő alatt a tapsot, hogy áhítattal figyelje, mint csal elő a zongorából. Hát ez a mágikus egyéniség!

És, ha egészen máshogy is, de Feidmann is ilyen. Képes megbabonázni a publikumot. Ehhez színészkedik, nyugodtan mondhatom, hogy bohóckodik. Nagy zenebohóc. És ez egyáltalán nem pejoratív. Ráadásul időnként odalép a mikrofonhoz, és ekkor már-már olyan, mint egy stand up comedy előadó, velünk szemben állva, rövid humoros szövegeket rögtönöz, és kaján virgoncsággal be is zsebeli érte a tapsokat.

Olykor dalra fakasztja a közönséget, ilyenkor érzékenyen vezényel, és gúnyosan epés beköpésekkel buzdít. Zenében pedig pokolra képes szállni, a legmélyebb mélységekre is lehatol, fájdalmat okoz, megidéz rémségeket, bánatot, világvégét, hogy aztán gyógyítson, átcsapjon kitörő örömbe, tobzódjon a zenei élvezetekben.

Bölcs, jó humorú humanista. A Gitanes Blondes tagjai, Mario Korunic (hegedű), Konstantin Ischenko (harmonika), Christoph Peters (gitár), Simon Ackermann (bőgő), igazi társak. Összeér a lelkük és a művészetük. A Zeneakadémia közönsége pedig szinte elszállt és boldog volt, velük együtt.

Örök szerelem

A Zsidó Nyári Fesztivál két emlékezetes programja egymásra rímelt. Két tragikus sors és két örök szerelem. A főszereplők pedig Radnóti Miklós és szerelme Gyarmati Fanni, valamint Robert Capa és kedvese Gerda Taro. A Nem tudhatom - Radnóti és korunk című est egészen megrendítő volt. A műsort Ferencz Győző szerkesztette nagyszerűen. Egyébként a napokban ő publikálta először Gyarmati Fanni 1934 és 1946 között írt naplójának részleteit a Holmi című folyóiratban. A teljes anyag várhatóan karácsonyra jelenik meg a Jaffa Kiadó gondozásában. Az est újdonságát is Fanni szövegei adták Fullajtár Andrea ihletett tolmácsolásában. Radnóti naplójából Mácsai Pál ovasott fel.

Az est valódi kuriózmát az jelentette, ahogy sajátos, egészen különleges szerelmi dialógussá váltak kettőjük naplójegyzetei. Olykor egymásba mosódtak, de két szólamként is felfoghattuk. Az estbe jól illeszkedtek a kortársak megjegyzései is és a korról is tanulságos képet kaphattunk, az újra ismerőssé váló fenyegető árnyalatokról nem is beszélve. Az elhangzott versek is ebben a környezetben újrateremtődtek, többször hatalmas felkiltójelllé válva. A zenei illusztrálásért egy remek trió Dés László, Dés András és Lukács Miklós felelt, többször szinte csontunkig hatolt hangszereik sivító üvöltése, vagy érzéki suttogó zaja.

Egy másik emlékest fókuszában a világhírű magyar származású fotográfus, Robert Capa állt, akiről Kékesi Attila készített új informácikkal teli dokumentumfilmet, az első részben ezt láthattuk. Az est második részében pedig egy irodalmi anyagot élvezhettünk, amelynek szerzője Bruno Cicchetti olasz költő és forgatókönyvíró. A dokumetumokat és a verseket Maia Morgenstern és Nagypál Gábor adta elő, a költemények megzenésítóje Jávori Ferenc volt, aki zenésztársaival, Gazda Bencével és Nagy Annával kísérte a szuggesztív színésznőt Maia Morgensternt.

A Koltai M. Gábor által rendezett műsorban kiemelt szerepet kapott Robert Capa és Gerda Taro kapcsolata. A fotográfusnő 1937-ben vesztette életét, egy tank okozta a halálát a spanyol fronton, Capa 1954-ben lépett Vietnamban egy taposóaknára. "Ha két ember szereti egymást, ugyanaz a sorsuk"- hallhattuk az Uránia Filmszínházban, a Robert Capa-emlékesten.

(Balogh Gyula)