Jog a tisztességes eljáráshoz

José Manuel Barroso budapesti látogatása alkalmából Orbán Viktor megint egyszer büszkén kijelentette, márpedig a magyar alkotmányosság kiállt minden próbát, hiszen az unió szervezetei tökéletesen átvilágították az Alaptörvényt, megállapítva, hogy az messzemenően tiszteletben tartja az európai értékeket. Nos, ehelyütt nincs terünk felsorolni, mi mindent kifogásolt eddig az Európai Parlament által elfogadott Tavares-jelentés, vagy akár a Velencei Bizottság nem is egy állásfoglalása; legyen elég most felidézni, mit mondott ki idén áprilisban az Emberi Jogok Bírósága abban az ítéletben, amely e hét kedden - miután a magyar kormány fellebbezését elutasították -, jogerőre emelkedett. A verdikt szerint a magyar állam megsértette a vallási kérdésekben tanúsítandó semlegességhez, a diszkrimináció tilalmához, a tulajdonhoz és a tisztességes eljáráshoz való jog elvét. Csak ennyi mindent.

Éppen az eddig már két hazai alkotmánybírósági eljárásban is visszadobott egyházügyi törvény mutatja talán legplasztikusabban, milyen elszánt makacssággal próbál kitartani olyan nyilvánvalóan jogsértő manipulációk mellett az Orbán-kormány, amelyeket európai fórumok méltán tekintenek tisztességtelennek. A Nemzeti Együttműködés Rendszere folyamatosan teszteli az általa is elismert nemzetközi intézményeket és bíróságokat, majd amikor valamelyikük meghozza a magyar államot elmarasztaló ítéletét, a hivatalos válasz többnyire kimerül a politikai pimaszkodásban. Ezúttal, a kárt szenvedett kisegyházak ügyében hozott döntés után az EMMI hasonlóképp viselkedett: közleménye szerint a strasbourgi döntés "beleillik azoknak a támadásoknak a sorába", amelyek a magyar kormányt eddig is érték külföldről.

Mármost gondoljuk el, milyen európai visszhangra számíthat egy ilyen ostobán pökhendi reakció? Az Emberi Jogok Bíróságának ítéletét "támadásnak" nevezni csak olyan kormányzati intézmény képes, amelyik bármely, számára kedvezőtlenül végződött peres eljárás eredményét amúgy általában is kizárólag politikai célzatú akcióként tudja értelmezni. Ez a sajátosan Fidesz-kompatibilis felfogás azonban merőben idegen a valóban polgári világtól, mondhatni magától a demokráciától, s következésképp az Európai Unió "kollektív tudatától" is.

Legalább valamelyest értelmes, a józan ész keretein belül működő minisztériumi tisztségviselők tehát ilyen nyilatkozatokat nem tennének. Súlyos mértékvesztés, hogy mifelénk ezt az úzust megengedik maguknak a strasbourgi bírósággal szemben is, ami arra vall, hogy a kormányzati elvakultság immár kórossá vált. Mint ahogy a Norvég Alappal folytatott, úgynevezett "vita" ugyanezt mutatja. Hiszen az Ökotárs Alapítvány és a vele kapcsolatban lévő civil szervezetek folyamatos, kitartó vegzálása nemcsak alaptalan, de jogtalan is, mert hiába szajkózza Lázár János nyomán az egész apparátus, hogy közpénzekről vizsgálódik a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal - ez közönséges hazugság. Mint Vidar Helgesen, Norvégia európai ügyekért felelős minisztere joggal leszögezte: Magyarország megszegte a Norvég Alapok felhasználásáról kötött egyezményt, amely egyértelműen meghatározta, hogy a Civil Alap végrehajtásáért és ellenőrzéséért az adományozó a felelős. Helgesen ezért méltán minősítette úgy a helyzetet, hogy "a magyar kormány eltávolodott a demokráciára és az emberi jogok tiszteletére épülő közös európai értékektől", a civil szervezetek ellen legutóbb foganatosított rendőri intézkedések pedig azt jelzik, hogy "a kormány célja a civil társadalom függetlenségének felszámolása". És ne legyenek kétségeink, az a demokratikus világ, amelynek véleményével Orbánék egyfelől nem törődnek, másfelől - paradox módon - komoly diplomáciai erőfeszítéseket tesznek arra, hogy számukra kedvezően befolyásolják, a norvég politikus szavainak ad hitelt. Már csak azért is, mert Norvégia kormánya minden kétséget kizáróan a nyugati alkotmányos és jogállami normák nemzetközi összevetésben egyik legmagasabbra értékelt letéteményese, szemben a magyarral, amely enyhén szólva nem állja ki ezt a próbát.

Az alapítványok megregulázására indított hatósági akciókat egyébként nem nehéz egybekapcsolni a kisegyházak ügyével. Hiszen lényegileg ugyanarról van szó: a kisemmizett és a parlamenti többségnek kiszolgáltatott felekezetek úgyszintén civil szervezetek, amelyek legnagyobb bűne nemkülönben a függetlenségre való törekvésük. Ők is azért kerültek célkeresztbe, mert nem azt tekintették legfőbb feladatuknak, hogy megfeleljenek a NER direkíváinak. A "történelminek" minősített egyházakkal és gyülekezetekkel a rezsimnek viszont nincs gondja; azok a kizárólag nekik dukáló kedvezmények fejében igyekeznek alkalmazkodni a hatalom elvárásaihoz, s legalábbis semmi olyat nem tesznek, ami bármiféle értelemben kényelmetlen volna a kormányzatnak.

S miután ezt a szolgálatkészséget a civilektől nem várhatta el, Orbán úgy döntött, hogy miként a "leírt" egyházakat, úgy őket is megfosztja anyagi forrásaiktól. A módszer feltűnő drasztikussága csak arra való, hogy egyszersmind meg is félemlítse az aktivistákat - mint egyre inkább mindenkit, aki egyénileg vagy bármiféle szervezeti keretek között még védeni próbálja az integritását.
A fenyegetés lényege éppen az, hogy észbe vegyék, úgysem számíthatnak tisztességes eljárásra.