Aki azt gondolta, hogy szinte valamennyi ilyen szerzeményt ismeri, az azt hiszem, hamar szembesül az Eszenyi Enikő és Kovács Krisztina által összeállított előadást nézve, hogy tévedett. Egymás után hallhatjuk ugyanis a népdalokat, a fülbemászó kuplékat, sanzonokat és rácsodálkozhatunk, jé, ez is ehhez a korszakhoz kötődik.
Persze vannak olyan örökzöldek, mint például az előadás címadó dala, vagy Kálmán Imre örökbecsű alkotásai, amelyek slágerré váltak. A vállalkozás tehát már önmagában üdvözlendő, vagyis egy estre való dalt összegyűjteni, melyek az első világháború időszakát fémjelzik. Egészen elképesztően pontosan mutatja meg ez az összeállítás, azt a folyamatot, miként változik meg teljesen a háború kitörését örömünnepként fogadók élete a háború végére.
A toborzóktól, vidám hadinótáktól hogyan jutunk el a drámai siratókig. Az előadás másik fontos erénye, hogy a dalokat jól kiegészítik a prózai részletek, levélrészletekből és más dokumentumokból származó idézetek, amelyek konkrét sorsokat tárnak elénk.
Belepillanthatunk emberi történetekbe, megismerhetünk szerelmes bakát, bátor hadapródot, lógós kadétot, szigorú őrvezetőt és álmodozó hadnagyot, hűséges cselédlányról, sóhajtozó szépasszonyról és hűtlen nagyságos asszonyról nem is beszélve.
A kivetített archív képsorok pedig olykor megelevenednek. Eszenyi remekül válogatta össze az est színészi csapatát, sokan vannak, de érdemes őket felsorolni: Bata Éva, Járó Zsuzsa, Kopek Janka, Réti Adrienn, Tornyi Ildikó, Csőre Gábor, Géczi Zoltán, Harkányi Endre, Józan László, Lajos András, Mészáros Máté, Tahi Tóth László, Telekes Péter, Sarádi Zsolt, Kovács Tamás és három egyetemi hallgató, Gonda Kata, Csapó Attila valamint Fábián Szabolcs.
Valamennyien óriási energiával, koncentrációval és figyelemmel vesznek részt az élvezetes összjátékban. Az est zenei vezetője Bella Máté és Furák Péter. Markáns Árvai György díszlete és nagyszerűek Pusztai Judit jelmezei. A Vígszínház repertoárjába bekerülő est koreográfusa Juronics Tamás.
Az utolsó képben a hadirokkant katonák a Túl az Óperencián dallamára egyszer csak leveszik magukról a maszkokat és elindulnak kifelé a színpadról. Majd komoran, sőt fájdalmasan visszanéznek. Tekintetükből jól kiolvasható, ezután már semmi sem lesz olyan, mint ezelőtt. Arról nem is beszélve, hogy a háború réme sajnálatosan állandóan kísért bennünket.
