Árad a szakszerűtlenség és a butaság

Publikálás dátuma
2014.09.19 07:45
Kaszás Gergő a Szkéné Színházban tegnap bemutatott Tom Stoppard-darabban FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Fotó: /
Kaszás Gergő az egyik címszereplője Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című darabjának, amelyet tegnap mutattak be a Szkéné Színházban. A színész szerint a mű felveti, képesek vagyunk-e bármikor nemet mondani, vagy olyan döntést hozni, amely megváltoztathatja az életünket.

- Két évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy szívesen élne Új-Zélandon. Most mégis Budapesten a Szkéné Színházban beszélgetünk. Mi tartotta itt?
- Nem utaztam el Új-Zélandra. Az a helyzet, hogy én annyira fertőzött vagyok a színházzal, a színészettel, hogy e nélkül nem tudnék élni. A színészet, ellentétben a zenével vagy a tánccal, nagyon nyelvhez kötött. Tehát itt maradtam.

- Arról is beszélt, hogy beiratkozik a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájába. Ez megvalósult?
- Nem. Kibúvóként is hangozhat, de az elmúlt időszakban éppen átalakult az egyetemi képzés. Másrészt, és ezt nem panaszként, de nem is dicsekvésként mondom, az elmúlt két évben rendkívül sokat dolgoztam és ezek nagyon izgalmas munkák voltak. Úgy érzem, színészileg jót is tettek nekem. Előtte kilenc évet töltöttem Egerben, a szakma tudott rólam, de ritkán láthattak Pesten. Ilyen szempontból sem bántam meg, hogy így alakultak a dolgok.

- Nem véletlenül említettem Új-Zélandot. Ön időnként hoz meglepő döntéseket. Emlékezetes, amikor ott hagyta a Katona József Színházat, mert elhatározta, hogy lovakkal foglalkozik.
- A mostani helyzet nem hasonlítható össze azzal, amit említ. Úgy gondolom, hogy egy normális ember azt a légkört, ami most Magyarországon van, nagyon nehezen viseli. Árad a szakszerűtlenség és a butaság. Az én szűkebb szakterületemen is nagyon furcsa átalakulások történtek. Nem mondhatom, hogy ugyanolyan a kontraszelekció mértéke, mint a Rákosi, vagy a Kádár-korszakban, de most is sok furcsa változás történt. Érdekes emberek kerültek mindenféle helyzetbe. Sokszor kapkodom a fejem és próbálom nyitogatni a szemem, hogy követni tudjam az eseményeket. Amikor főiskolára jártam, akkor azt nem lehetett megkérdőjelezni, hogy például Őze Lajos jó színész, vagy Major Tamás nagyszerű színházi ember, még akkor is, ha a jelleme miatt esetleg érték támadások. Az értékeket én belül ma is érzem. Remek színésznek tartom például Ötvös Andrást, Nagy Zsoltot, vagy Tóth Ildikót. Mégis úgy érzem, hogy ez a fajta értékrend mára teljesen felborult.

- A kontraszelekciót ma is a politika gerjeszti?
- Valamennyire érthető, hogy a hatalomban lévők vezető beosztásokba olyanokat ültetnek szívesen, akik számukra megbízhatók. Valószínű, hogy ez a világon mindenhol így van. De ha ez a szempont mindent, beleértve a szakmaiságot is felülír, akkor valami baj van. Leginkább a szakmánknak kellene valahogy ez ellen védekezni. Ki kellene mondani, amit látunk, a jót és a rosszat is. De ezt nem tesszük meg.

- Gyávaságból?
- Egyrészt gyávaságból, másrészt egzisztenciális bizonytalanságból. Számtalan olyan példáról tudok, amikor valaki más döntést hoz, mint amit a szíve diktálna, mert gyerekei vannak, másokra is kell gondolnia. Úgy gondolom, senkitől sem várható el a hősiesség. Én valóban felálltam olykor, vagy kinyitottam a számat, de viszonylag könnyebb helyzetben vagyok. Van egy feleségem, de nincsenek gyerekeim, nincs devizahitelem. Nincsenek hatalmas igényeim. Nem kell fenntartanom balatoni nyaralót, vagy vitorlás hajót. A független színházakban keresett félpénzekből is el tudom tartani magam.

- Ami a színházi szétszakítottságot illeti, lehet ezen változtatni? Legutóbb a Magyar Művészeti Akadémia által rendezett veszprémi konferencián próbáltak közeledni a különböző politikai táborba besorolt színház igazgatók és alkotók.
- Ezt én színjátéknak tartom. Nem emlékszem arra, hogy komoly színházi emberek: Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, vagy akár Csizmadia Tibor, a Magyar Színházi Társaság elnöke kezdte volna a megbélyegzést a szakmán belül. A táborok igazán akkor váltak ketté, amikor létrejött a Magyar Teátrumi Társaság, és ennek a szervezetnek a tagjai kirekesztettként definiálták magukat. Én abszolút nem éreztem azt, hogy ők azok lettek volna. Kicsit gyomorforgatónak érzem, hogy most éppen ők sérelmezik, hogy miért nem tudunk egymással beszélgetni. Aki helyzetben van, annak nem jó megsértődni és végképp nem szabad bosszút állni. Valóban nem jó gyűlölködni, de ezt nem azok kezdték, akikre most mutogatnak, ha országos szinten nézzük, akkor a mostani kormányzópárt környékén kellene keresni az ez ügyben felelősöket.

- Mire gondol?
- A Fidesz kommunikációjában 1996 környékén bekövetkezett változásra, amikor egy kampánytanácsadó azt mondta, nagyon egyszerű, érzelmekre ható üzeneteket kell elhelyezni és ezeket kell sulykolni. Én előtte durva kommunistázásra nem emlékszem. Akkor indult el a közbeszédben ez a két oldalra állítás, a megbélyegzés.

- Visszatérve a színházra, ha ott is ennyi problémát lát, akkor miért érezhette mégis jól magát szakmailag az elmúlt években?
- Azért léteznek olyan szakmai műhelyek vagy produkciók, amelyekben jó részt venni. Ilyen például a tegnap bemutatott Rosencrantz és Guildenstern halott Szikszai Rémusz rendezésében, amelyben olyan partnereim vannak, mint Nagypál Gábor, Fodor Tamás, Bánfalvi Eszter, Király Attila, Tamási Zoltán, vagy Tóth Jocó. A Szkéné ma az, amelyik ilyen előadásokat befogad, támogat, de fontos momentum a Jurányi Inkubátorház létrejötte is. Nagyon örülök, hogy részt vehettem Székely Csaba Bánya-trilógiájában, vagy az I. Erzsébetben, a Szkénében.

- Utóbbi darabban nyújtott alakításáért egyik jelöltje a színikritikusok díjának a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Az elismeréseket most hétvégén osztják ki.
- Azok a díjak, ahol feltételezhetően szakmai alapon döntenek, érdekelnek. A színikritikusok díja mindenképp ilyen, kíváncsian várom az eredményt.

- Mit gondol, életben maradhatnak a független színházak?
- Úgy érzem, nincs teljesen lehúzott roló, de folyik ezeknek a társulatoknak a kivéreztetése. Nagy gond, hogy nincs a szóban forgó műhelyek mögött komoly külföldi, vagy hazai magán mecenatúra. Ezért ez a szféra továbbra is ki van szolgáltatva az állami pénzalapoknak. Értem én, bár nem tartom jónak, hogy a kultúra helyett ma a futballt támogatják. És amíg nem jutunk ki a futball világbajnokságra, addig nem is hiszem, hogy ez a helyzet megváltozik, de szembe kell azzal nézni, hogy a jelentős előadásokat létrehozó független színházaktól nem lehet további pénzeket elvonni, mert akkor teljesen ellehetetlenülnek.

- A Rosencrantz és Guildenstern halott című darabban önt mi izgatta a legjobban?
- Elsősorban a halál problematikája. Emellett az, hogy képesek vagyunk-e bármikor nemet mondani, vagy olyan döntést hozni, amely megváltoztathatja az életünket. Merünk-e sorsfordító döntéseket hozni, vagy kényelmességből, netán más okokból kénytelenek vagyunk megalkudni.

- És mi lesz Új-Zélanddal?
- Gyerekkorom óta szeretem nézegetni a térképet. Új-Zéland több szempontból ideális lenne, a Föld egyik legélhetőbb országa, vannak lovak, szőlő és bor is, amikhez én nagyon vonzódom, mégis kilencven százalék, hogy hátralevő életemet Magyarországon fogom leélni. Magyar színészként.

2014.09.19 07:45

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00