(Szerbia, szeptember 20. — „Az Est" tudósítása.) Innen: szerb földről írom ezt a tudósítást, boldogan, reményteljesen, hogy ezentúl mind mélyebbre hatolva Szerbiába mint szemtanú küldhetem a büntető hadjárat győzedelmes eseményeinek híreit.
Most, amikor minden autót besoroztak katonáink a háború céljaira, csak nagy nehezen tudok ilyen járművet szerezni, amely a legszebb kilátást nyújtó Fruska-Gora hegység legmagasabb csúcsára: a Venacra visz föl, ahonnan szabad szemmel el lehet látni bárom ország határába, a szlavon partokra, el Belgrádig az Avala-hegyig, éppúgy, mint a Drina—Száva torkolatánál elnyúló bosnyák hegyekre.
A Száva ezüstös, véráztatott tükrét a nap besüti és a Száva egész folyását Racsától a Dunába való beömléséig — az egész Macsva-völgyét — figyelemmel lehet kísérni. Megállítom az autómat. Felejthetetlen kilátás. Itt fönn már szabad szemmel is lehet látni a nehéz ágyúk gyilkos torkából fölszálló fehér füstöt. Meg is olvasom őket. Tizenkettőt látok. De biztos, hogy sokkal többnek a tüzelése reszketteti meg a levegőt. A Száva partján robogó lánggal égő község füstje emelkedik az ég felé. Megindulunk: direkció az égő falu...
Leszállok, igazolom magam, kérek engedélyt a továbbutazásra. Magyar ezredes a parancsnok. A magyar urat jellemző udvariassággal áll segítségemre. Megkérdezi, hova akarok jutni Mitrovicára. Autón nem ajánlja az utat. A zuhogó záporeső. feneketlen sártengerré tette a mezei utat. Kapok kitűnő előfogatot. Azzal indulok neki az égő falu irányában. Elérjük Vojkát, Mitrovicát. Mindkettő pár óráig szerb kézen volt. Késő este volt, mikor teljes sötétség borult a tájra, meglátjuk a mitrovicai szerb templom tornyát, amelyet a szerbek bombáztak és megrongáltak, áthaladunk a mitrovica-jaraki síkon, ahol a hírhedt Timok divíziót elérte a végzet.
Lemegyünk a Száva partjára, amelyet katonáink tartanak megszállva. A túlsó oldalon Kismitrovicán semmi élet. A lakosság csapataink offenzívájának hírére mindenét hátrahagyva, az ország belsejébe ment. Bemegyünk Mitrovicára. A múlt heti szerb betörés óta kilakoltatott lakosságnak csak kis része tért még vissza. A város kihalt, sötét, a villanytelep még mindig nem működik. Késő éjjel kocsira ülök és Jarak felé megyek. Folyton a Száva partján, véráztatott földeken, ahol gyakran embermagasságú halmokat látok, a nagy és véres csata áldozatainak még látható emlékét. Lemegyek a hídhoz és sóvárogva nézek át a túlsó partra, ahol ezer és ezer kocsi élelmiszert, muníciót visz át Szerbiába hősiesen küzdő csapataink után. A hídon sebesülteket hozó Vöröskeresztes kocsik járnak.
A szerb partról néhány száz szerb fogoly közeledik, akiket erős katonai födözettel kísérnek át a hadiszállásra. Egy magyar országgyűlési képviselő jóvoltából, aki a főparancsnok mellett parancsőrtiszti szolgálatot teljesít, a vezérlő tábornok elé kerülök, akinek előadom a kérésemet: szerb partra juthatni. A tábornok megadja az engedélyt, a szeretetreméltó képviselő kísérőmül szegődik és gyalog át kell mennünk a jaraki hídon, a túlsó parton egy muníciót szállító trénkocsira ülünk és úgy megyünk a mieink által meghódított szerb területre.
Tizenegy kilométernyire a Száva partjától fekszik Drenovac, amelyet csapataink még csütörtök délután a szerb csapatok erős ellentállása után foglaltak el. Onnan Sevalicséra jutunk, majd elérjük Pricsinovics községet. Mind a három községet a szerb lakosság csapataink érkezésére kiürítette, Érdekes momentum, hogy a szerb hatóságok falragaszokon tudatták a szerb községek lakosságával, hogy ürítsék ki a községeket, mert a „svabák" össze fogják azokat lőni. Pricsinovicson át jönnek a harctérről a könnyen sebesültek. A tengernyi sárban a nehéz sebesültszállító kocsik csak nagy fáradsággal közlekedhetnek és így a könnyen sebesültek gyalog teszik meg az utat Pricsinovicsig.
Itt már kocsit kapnak és vagy az élelmiszerért, lőszerért visszainduló kocsikon vagy pedig az innen már könnyebben közlekedő sebesültszállító kocsikon jönnek Drenovácig, ahol tábori kórházunk van és sebeiket újra átkötik.
Népszava 1914. szeptember 22.
