Tomboló siker

Publikálás dátuma
2014.09.29. 07:47
Az előadásban a tánckar is főszerephez jut, középen Kiss Ernő Zsolt és Muri Enikő FORRÁS: MADÁCH SZÍNHÁZ
A hétvégén bemutatott Mamma mia! a Madách Színházban őrült nagy siker. Állva tapsoltak és éljeneztek a nézők, egy részük pedig előadás után feltódult a színpadra és a színészekkel, táncosokkal együtt ropta.

Már tavasszal pillanatok alatt elkeltek őszre a jegyek, a Mamma mia! magyarországi premierjén, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, zsúfolt házak voltak. A Madách Színház Pesten hármas szereposztással megerősítve mutatta be az Abba együttes valamikori dalaiból álló musicalt, vagy mondjunk inkább zenés játékot, hiszen a nóták gyakran nem viszik előre a cselekményt, sokszor inkább csak betétek.

A vonzerejük a fülbemászó édeskésségükön kívül valószínűleg abban van, hogyha elkeseredésről, magányról, némi fájdalomról szólnak, akkor is megmaradnak könnyednek, sőt tulajdonképpen örömet sugárzónak, amit jelez a led falon kivetített háttér, vonzó mediterrán kék ég, alatta a végtelen, barátságos tenger.

Aztán időnként gyülekeznek a fellegek, valamennyire tornyosulnak a hullámok, de még egy kisebb vihar, nemhogy nagyobb, sem kerekedik, alapjában vidámság, némi csetepatén, lelkizésen kívül azért csupa vígság, élettel teli energia az élet azon a napfényes görög szigeten, ahol a produkció játszódik.

A filmbeli változatban azért ott volt Meryl Streep, aki utánozhatatlan, fanyar humorával, maró öngúnnyal, lefegyverző játékossággal és nőiességgel ellensúlyozta az újra és újra támadó negédességet. Ő játszotta azt az anyát, aki egy emlékezetesen szép nyáron három pasassal is szeretkezett a történet szerint, majd egyedül nevelte, a nem tudni melyiküktől származó lányát, aki már felcseperedve, húszévesen éppen esküdni készül.

És titokban, az anyja nevében, meghívja mindhárom ipsét, mert végre szeretné megismerni őket, meg azt is ki akarja deríteni, hogy melyikük az apja. Mindhárom férfi eljön, és aztán persze ebből lesz a nem túl nagy bonyodalom, csak annyi, amennyi a slágerek között módjával elfér.

Vagyis mondjuk ki, túl eszelős dráma nincs, Benny Andersson, Björg Ulvaeus, Catherine Johnson alkotása tulajdonképpen nem megy túl a kellemesség szintjén. A produkció a zenén kívül a jó karaktereken múlik, no meg a tánckar lendületén.

Az általam látott előadáson, amiről a premieren nemhogy műsorfüzet, de még szórólap, vagy legalább fénymásolt szereposztás se volt kapható, Gallusz Nikolett játszotta az anyát, Donnát. Kicsit fiatal a szerephez, ami azért arról szól, hogy egy erősen középkorú hölgy még mennyire vonzó tud lenni, milyen elementáris. Az is a siker titka, hogy a darab fennen hirdeti, "nemcsak a húszéveseké a világ."

Galluszról eddig is tudtuk, hogy képes veszettül nőies lenni, meg hogy az énekléssel sincs gond, az energiabombát ugyancsak probléma nélkül eljátssza. Kis irónia is van, de azért az nem állítható, hogy szeles hebrencsségén, fancsali világlátásán, állandóan adagolt szúrós megjegyzésein halálra nevetjük magunkat, ahogy ez Meryl Streep esetében adott. A szerepnek ezt az oldalát kellene még nagyon fejleszteni, ha lehetséges.

Amúgy az egész produkciónak jó a ritmusa, van sodrása, ami döntő mértékben Tihanyi Ákos lendületes, kajánul játékos koreográfiájának, és a felkészülten lelkes, munkát, izzadtságot nem kímélő, odaadóan tehetséges tánckarnak köszönhető. Melynek tagjai miközben abszolút képesek egyszerre mozogni, nem dróton rángatott marionettek, hanem külön-külön is karakterek.

Békaemberként, lábukon jókora uszonnyal, előadott táncuk fergeteges. A Kocsák Tibor vezényelte zenekart, a szereplőktől elzárva, nyilván az ideális hangzás érdekében, "kalitkába" csukták, ezt nem tartom szerencsés megoldásnak, hiszen így, bármennyire is odaadóan játszanak, nehéz együtt lélegezniük a színészekkel.

Igazi karakter a Donna egyik barátnőjét megformáló Balogh Anna, és az anya egyik volt szeretőjét alakító Hajdu István. Kettősükben, amiben már-már összeborulnak, de azért igyekeznek távolságot is tartani, sután ügyetlenek, kedvesen félszegek, és pikírten gunyorosak, ez a produkció legjobb jelenete. Övék a legerőteljesebb színészi alakítás.

Donna lányaként Muri Enikő jól énekel, hozza az őszinte, és némiképp akaratos, kívánatos virágszál szerepét, de színészi szempontból némiképp egysíkú, ennél azért sokkal több árnyalat beleférne még ebbe a persze eléggé sematikus szerepbe is. Kiss Ernő Zsoltnak nem is marad sokkal több, minthogy rajongjon érte az oldalán. Nagy Balázs adja Samet. aki újra belehabarodik a kezdetben megközelíthetetlennek látszó Donnába.

Férfias, de nem túlzottan rámenős, ugyanaz a típus, mint választottja, benne van a korban, de se testileg, se lelkileg nem tunyult el, képes lehet akár még nagy szerelemre is. Ladinek Judit és Weil Róbert szintén egymást "kóstolgatják" Donna barátnőjeként illetve az anya volt szeretőjeként. A barátnők akkor vannak igazán elemükben, amikor a fiatalkori felállásban, Szűcs Edit fénylő, testhez simuló ruháiban, egykori önmagukat is parodizálva, énekestrióként mulattatják az összegyűlt vendégseregletet.

Bátonyi György valóságot másoló görög házai, meg a led, a falon hullámzó tenger, ami számomra túl direkten, egyszerűen mutatja a szereplők hangulatát, megfelelően teremtik meg a játék miliőjét. Szirtes Tamás pedig ennek a műfajnak az ősprofijaként mindent összeszervez, egymáshoz simít, és úgy csinál, hogy az a közönségnek a legeslegjobban tetsszen.

A Mamma mia! előadása hajszálpontosan az, amit a színház ígér, és amit a publikum elvár. A produkció versenyre kelhet a Macskák monstre sikerével. Igaz, T. S. Eliot játékosan szellemes versei sokkal elmésebbek, mint a most hallható dalszövegek, és Webber zenéje is maga a bonyolult, árnyalt összetettség az Abbáéhoz képest, de minél elviselhetetlenebbül kiismerhetetlenebb és letaglózóbb a világ, annál többen vágynak a mind szimplifikáltabb és boldogabb visszatükrözésére. És ez a produkció ezt tökéletesen nyújtja.

Szerző

A hírnév pénz kérdése is

Publikálás dátuma
2014.09.29. 07:45
A kórusmozgalom ma Magyarországon nincs jó állapotban FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Kollégái, barátai a közelmúltban nagyszabású koncerten köszöntötték 60. születésnapja alkalmából Hollerung Gábor karmestert, a Budafoki Dohnányi Zenekar ügyvezető zeneigazgatóját, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság vezető karnagyát. A dirigens szerint a többnyire tehetetlenséget leplező sirámok háttérbe, gyakran a szakadék szélére sodorják manapság a katarzist. 

- Ön zongoristaként kezdte a zenei pályáját. Aztán miért váltott?

- Én igazából sosem voltam zongorista. Zenei általánosba jártam, és emellett zongorázni tanultam. A középiskolában szerencsém volt, bár a József Attila Gimnáziumban matematika-fizika tagozatra jártam, de az iskolában nagyon komoly zenei élet zajlott. A gimnáziumi zenekarral rendszeresen játszottam zongoraszólókat is. A Zeneakadémia befejezéséig aktívan zongoráztam, sőt még utána is, amikor a kórusomnál másodkarnagy voltam. Aztán az ember ellustul, és amikor már nincs rákényszerítve, akkor nem zongorázik. Szóló karrierre sosem gondoltam.

- Egy műveltségi zenei verseny viszont meghatározónak bizonyult és elindította egy másik irányba.

- Valóban, a Magyar Rádió rendezett egy Bartók műveltségi versenyt és én a József Attila Gimnázium csapatának a tagja lehettem. Miután akkoriban egyedül csak nekem volt lemezjátszóm, kulcsszereplővé váltam. Én voltam a zenefelismerő. Tizenhét évesen megismertem a teljes Bartók-életművet, és ez nem számított kis dolognak. Akkor elhatároztam, hogy zenetörténész leszek. Somfai László, a zsűri elnöke azt tanácsolta, hogy próbálkozzak meg először a karvezetés tanszakkal, aztán később jelentkezzek zenetörténésznek. Így is történt, felvettek a karvezetésre és aztán a zenetörténettel már nem is próbálkoztam. Végképp a vezénylés felé fordultam.

- Aztán a KISZ Művészegyüttes egyik kórusának a vezetője lett. Ma a KISZ nem cseng annyira jól, mint néhány évtizede...

- Ez butaság. Egyrészt a KISZ Művészegyüttes semmiképpen nem volt azonosítható a KISZ-szel, mint politikai szervezettel, mellesleg valamennyi jelentős együttese, a Rajkó Zenekar, a tánckar és a két kórus a mai napig működik. Másrészt a legtöbb sommás ítélet mögött, ami a nyolcvanas évekről megfogalmazódik, többnyire tudatlanság, vagy rossz szándék húzódik meg. Nem születhetett volna meg az István, a király, ha nem létezett volna a KISZ, amelynek a popkultúra népszerűsítésében is elvitathatatlan érdemei voltak. Történelmietlen ma arról beszélni, hogy akkor miként kellett volna cselekedni.

- Ön hogy került a KISZ Művészegyütteshez?

- Zeneakadémista voltam, amikor KISZ Művészegyüttes kórusának karnagya otthagyta az együttest és kerestek egy másodkarnagyot. És a Zeneakadémián engem ajánlottak, mint ifjú titánt.

- Tehát szakmai motiváció előzte meg és nem politikai?

- Ez a kérdés főiskolai hallgatóként nem nagyon merülhetett fel bennem. Mindazonáltal az én kinevezésemet 1980-ban egy lázadás előzte meg. A tagok fellázadtak a kórus korábbi irányítója ellen. Akkor a KISZ KB menesztette a művészegyüttes legendás hírű igazgatóját, mert hagyta, hogy elmérgesedjen a helyzet.

- Önnek kellett rendet csinálnia?

- Nagyon sokáig küzdöttem ezzel a helyzettel. Tőlem, mint új vezetőtől azért igyekeztek megszabadulni. A hivatalos politika látszólag elfogadta a korábbi lázadást, de az érintettek azért ezt nem vették jó néven. A kórus 1984-ben megnyerte a debreceni kórusversenyt, mégis támadások érték, hogy a programjában szinte kizárólag szakrális művek szerepeltek. Később komoly polémia alakult ki a kóruszenei világban is amiatt, hogy KISZ-kórus létünkre kimentünk Franciaországba egy nagyon komoly egyházzenei fesztiválra, Lourdes-ba. Én mindig is egy szabadgondolkodású, mai szóhasználattal élve liberális szellemiségű embernek tartottam magamat, csak a dolgok mögötti értékeket és valós tartalmat tekintettem irányadónak.

- Ezt ma mondja, amikor a liberális szó aztán végképp szitoknak számít?

- Mi már akkor demokráciát játszottunk a kórusban, kórustanáccsal és miegymással. Én hittem abban, hogy egyszer jön a változás. Engem az örökös elégedetlenségem és a mindennel való szembeállásom belesodort bizonyos helyzetekbe, tévedésekbe, rossz lépésekbe, de szándékaim szerint konzekvensen tartottam magamat ahhoz az értékrendhez, amelynek általános terjedése nem kis mértékben járult hozzá a rendszerváltáshoz. Jó lenne, ha egyszer megíródna a rendszerváltás valódi története, és talán nem lesz késő mindazzal szembenézni, ami ebben az országban a nyolcvanas években történt. Elfelejtettük hitelesen feldolgozni ezt az időszakot, a rendszerváltáshoz vezető út erényeit és hibáit, miközben a mai kulturális infrastruktúra és a kultúra működési mechanizmusai, valamint a forráselosztás bázisa még mindig a hetvenes nyolcvanas évek mintáját követi. Lényegében azóta egy posztsztálinista kulturális infrastruktúrában létezünk.

- Ezért is tartja csalódásnak a rendszerváltást, amire többször utalt is korábban?

- Elsősorban az emberek viselkedésében csalódtam. Sokan a rendszerváltáskor hirtelen újjászülettek és arra ébredtek, hogy teljesen másokká váltak.

-A pálfordulásokra gondol?

- Igen és az amnéziákra.

- Közben önnek éppen a rendszerváltás idején lett egy új zenekara.

-1989-ben lettem a Budafoki Dohnányi Zenekar vezetője. 1992-ben egy évre kiszálltam, mert kilátástalannak láttam a helyzetet, nem is annyira a zenekar, hanem a karmesteri pályát tekintve. Az okozott problémát, hogy szakmailag akkor elég gyengék voltak nálunk a zenekarok. Úgy éreztem, egy leépült, motiváció nélküli, mozdíthatatlan világ vesz körül.

- Akkor már megjelent például a Budapesti Fesztiválzenekar, ezek a változások sem izgatták?

- A Fesztiválzenekarnak is meg kellett küzdeni azzal, hogy a hazai zenésztársadalom mennyire ellenáll az újításoknak. Aztán 1993-ban, amikor a Budafoki Dohnányi Zenekar hivatásos együttes lett és karnagyot választott, az a meglepetés ért, hogy a zenekar kilencven százaléka arra szavazott, hogy újra én vezessem az együttest. Azóta nehéz húsz év van mögöttünk, ebből jó 15 év szinte kilátástalan csatával telt.

- Budafokon ilyen erős a kulturális érdeklődés, hogy saját zenekart képesek fenntartani?

- Budafokon nagyon erős a kulturális hagyomány. Nemes László, a zenekar alapítója pedig nem csak ezt az együttest hozta létre, hanem egy új művelődési házat, művészeti iskolát, mindig is komoly kórusok működtek Budafokon. Sok művész él a kerületben. Más kérdés, miként tartható mégis fenn ebben a konstrukcióban egy szimfonikus zenekar, amelynek évi forrásigénye mára mintegy 600 millió forint, és a kerület ennek csak 10-15 százalékát tudja biztosítani.

- Önök a költségvetésük hatvan százalékát saját bevételből biztosítják. Ez miként lehetséges?

- Sokat kell dolgozni és néha olyan programot is csinálunk, ami nagyon sok embert érdekel, ezért koncertezünk a sportcsarnokban, vagy ezért indítottuk el a filmzene sorozatunkat.

- A szakma ezt lenyeli?

- Nem igazán. A szakma ebből a szempontból skizofrén. Sokan lenézik ezeket a programjainkat, ugyanakkor sok zenekar követi a mi kezdeményezéseinket. Ma már nem csak mi játszunk popzenészekkel. De szerencsére, mivel sok mindenben mi voltunk az elsők, ma is jók a versenypozícióink.

- Nagy feltűnést keltett, hogy 2011-ben több koncerten önök kísérték Stinget.

- Döbbenetes dologra jöttünk rá. A Stinggel közös fellépéssel olyan marketinghajóra ültünk rá, amiről egy klasszikus együttes aligha álmodhat. Az elmúlt húsz év alatt nem esett annyi szó rólunk, mint a Sting-turné egy-két hónapjában.

- Emiatt bővült a közönségük?

- Valószínű, de leginkább egy felismeréshez segített hozzá bennünket. Mégpedig, hogy Beethovennel, Bartókkal, Sosztakoviccsal nem lehet akkora nyilvánosságot megszólítani, mint Stinggel. Nekünk ebben az évben kilencven nagy koncertünk van, körülbelül 70 különböző programmal. Ebből legfeljebb 10 tartozik a populáris műfajba. Csakhogy az utóbbiaknak a marketingmechanizmusa sokkal hatékonyabb az előzőeknél. Hiába vesszük elő egy magyar kortárs zeneszerző művét, vagy Mahler VIII. szimfóniáját, tartunk ismeretterjesztő koncertet, amire már nem lehet jegyet kapni, ezek mégis eltörpülnek a populárisabb műfajú koncertjeink visszhangja mellett.

- Min múlik, hogy önöket hívják a jelentős európai koncerttermek valamelyikébe és ne más zenekart?

- A hírnév pénz kérdése is. Aki mást állít, az hazudik. A hírnévhez szükség van tehetségre, jó termékre, és arra, hogy az odáig vezető utat az ember valamilyen módon tudja finanszírozni. A klasszikus marketingre rengeteget kell áldozni, ami nem annyira hatékony, de rendkívül forrásigényes. Egyszer, amikor Bécsben vezényeltem, odajött hozzám egy impresszárió, és azt mondta: fiatalember én magából világsztárt csinálok. Van-e hozzá pár százezer dollárja? Az most konkrétan nincs - válaszoltam.

- Évtizedek óta vezet kórust, ez a szféra ma milyen állapotban van?

- A kórusmozgalom ma Magyarországon nincs jó állapotban. Nem rendelkezik kellő önképpel, nem tud magának utat mutatni. A hazai kórusmozgalom óriási traumát élt át. Egy túltámogatott, védett burokban létező ágazat a rendszerváltás után hirtelen a semmi közepén találta magát.

- Ez törvényszerű volt?

- Valamennyire igen. Átkokkal övezett úton jártam a nyolcvanas években, amikor létrehoztuk az első Budapesti Nemzetközi Kórusversenyt. A szakma árulásnak, és misztifikált értékek feladásának tekintette, noha ma a mintáját követi a világ kórusversenyeinek döntő többsége. Az a tény, hogy a kórusmozgalomban résztvevők társfinanszírozóvá lettek, lényegesen nyitottabbá és demokratikusabbá váltak a kórusrendezvények, amelyek egyúttal modern üzleti vállalkozássá váltak. Az "Énekel az ország" sorozat csaknem 30 éve sikeresen zajlik állami támogatás nélkül, s a résztvevők számának csak a Művészetek Palotája befogadó képessége szab határt.

- Tehát mégsem akkora a baj?

- Talán nem, hiszen minden évben meg tudjuk tartani ezt a rendezvényt, amelyben amatőrök százai jelentős időbeli és anyagi áldozatot is hajlandóak hozni részvételért. Mindez azt mutatja, hogy a közös éneklésre a mai napig van társadalmi igény.

- Közösségi élményre vágynak az emberek?

- Közösségi és művészi élményre is, na és katarzisra. Aki pedig egyszer átélte ezt, szeretné, ha megismétlődne vele. Azt nagyon sajnálom, hogy az elmúlt években a hazai kórusvilág többnyire tehetetlenségét leplező sirámai háttérbe, gyakran a szakadék szélére sodorták a katarzist.

- Sokat segíthetne az ének és zeneoktatás, de ez a terület is rengeteg problémával küzd.

- Az oktatás is két részből áll: tartalomból és marketingből. Az énektanárnak élvezetes órákat kell tartania, de jó marketingre is képesnek kell lennie. Egy tantestületen belül például lobbiznia kell azért, hogy lehessen kóruspróbát tartani. És nem lehet számukra minta azon művészek viselkedése, akik azt hiszik, hogy alanyi jogon megilleti őket a halhatatlanság. Tágabb értelemben az ének-zene tanári társadalom is felelős a zeneoktatás létéért és jövőjéért.

- Ehhez persze anyagilag is meg kellene őket becsülni.

- Ebben a tekintetben már nem annyira rossz a helyzet. Most már előfordul, hogy egy zenekari muzsikus kevesebbet keres, mint egy énektanár.

- Az ön zenekarában sok fiatal muzsikus van, a kórusában pedig sok fiatal kórustag. Mivel hálózza be őket?

- Nem írjuk ki sehová, hogy a zenekarba, vagy a kórusba csak fiatalok jöhetnek. Az jó dolog, hogy a zenekari és az énekkari projektjeinkkel képesek vagyunk megszólítani a főiskoláról kijövő tehetségeket és az ifjú zenebarátokat egyaránt.

- Nemrég rendezték meg az ön születésnapi koncertjét a Művészetek Palotájában.

- Erre az alkalomra két olyan művet választottam, amely meghatározta az életemet. Az egyik Bartók Concerto zenekarra című darabja, a másik pedig Beethoven IX. szimfóniája. Megtisztelő és megható volt mindaz a figyelem és szeretet, amit muzsikustársaimtól, kórustagjaimtól, a közönségtől és a közélet jeles szereplőitől kaptam.

- Jöhet az újabb hatvan év?

- Azt nem tudom, inkább azon gondolkodom, hogy méltó módon hagyjam majd abba. Előbb-utóbb szeretném átadni az adminisztratív vezetést, és úgy tervezem, hogy karmesterként addig csinálom, amíg ezt mások is akarják. És ha nem akarják, akkor pedig remélem, lesz bennem erő, hogy visszalépjek, és azokból az örömökből éljek, amelyeket az elmúlt évtizedekben kaptam. Akadt belőle bőven.

Szerző
Frissítve: 2014.09.28. 22:19

Hűvös pincék, tüzes borok

Publikálás dátuma
2014.09.29. 07:21
Ha felkészültek vagyunk az elméletből, következhet a gyakorlat – a palackokkal
Palackba zárt évszázados kultúra és igazi kaland. Egy korty mediterrán napfény a lankás hegyoldalak barátságos pincéiben. Ha már elég volt a nagyváros zajából és megállnánk a rohanásban a legjobb, ha délre indulunk. Nem is kell messzire mennünk, elég Tolna és Baranya felé. Pár óra múlva máris egy barátságos borospince kecskelábú asztalánál beszélgethetünk vendégszerető szőlősgazdákkal borról, szőlőről és az élet egyéb igazán fontos dolgairól…

A Pannon borvidéken kortyról-kortyra fedezhetjük fel a tájegységeket. Aki azt gondolná, hogy egy pincetúra nem tartogathat felfedezni való különlegességeket az megtapasztalhatja, hogy mennyi kaland lehet néhány korty borban. Kincsek rejtőznek minden szőlőhegyen, a sok évszázados pincék hordóiban. Az itteni emberek szívesen fogadják az idegent, hogy beavassanak minket a titkaikba. Felejtsük el a tömegborokat, felejtsük el a hatalmas nagyüzemi pincészeteket. Itt minden emberi léptékkel mérhető. Dűlőnként és pincénként egzotikus, valódi kézműves technológiával készült nedű vár ránk. És nemcsak a borok változnak, hanem velük együtt a hagyományok is. Alig megyünk pár kilométert és szinte teljesen más világ vár a pincék kellemes félhomályában.

Szekszárdot legtöbben különleges vörös borairól ismerik. Pedig a hordókban más is rejtőzik. Nem is akármilyen nedük! A Bodri család már öt generáció óta készíti borait a szekszárdi és geresdi dombság észak-keleti lejtőin. Olaszrizling és Chardonnay, Kadarka vagy Kékfrankos kerül sorjában a poharunkba. Ha itt járunk, nem mulaszthatjuk el, hogy bekukkantsunk a nyolcvanezer téglából kirakott - szekszárdi mesterek kezemunkáját dícsérő - tízkupolás Faluhely dűlői pincébe. A városhoz közel, de a világ zajától távol vár ránk az igazi szőlőhegy romantikája. Akár a teraszon is leülhetünk, hogy díjnyertes borok mellett elbeszélgessünk történelemről, időjárásról, különleges évjáratokról. Szekszárd főterétől mindössze egy percnyi sétára pedig vár ránk a Bodri Borház Étterme, ahol az asztalra is e vidék legjobb ízeit varázsolják az éhes vándoroknak.

Az 56-os útról lekanyarodva a szalkai elágazás után nem hagyhatjuk ki, hogy megpihenjünk a hangulatos Fritz-Tanya borháza mellett. Már maga a táj is lenyűgöző. Előttünk a Sárköz, a távolban a Bátaszéki templom tornya, háttérében pedig Szekszárd körvonalai. A pincében pedig a Decsi szőlőhegy legjobb borai. Itt is megkóstolhatjuk a tájegység hagyományos technológiával készült különlegességeit, a kadarkát, a kékfrankost vagy a kékoportót. Ami az asztalunkra kerül, az természetesen mind fahordóban kapja meg különleges zamatát, aromáját. Az étterem melletti pince bormúzeumában megcsodálhatjuk az ezer éves homokkőből kirakott falakat és egy több mint négyszáz éves papi dézsmapince hangulata igazán ünnepélyes áhitatba hoz benünket. Mert ez maga a bor szentélye. A föld alatti pincerendszer monumentálisabb, mint egy katedrális. A fűszeres zamatú vörösborok, lágy és harmonikus fehérborok igazi mediterrán klíma marasztalnak Akár el is időzhetünk itt pár napot, hiszen a családi vállalkozáshoz panzió is tartozik, ahol kézzel festett sárközi bútorok között pihenhetjük ki a bortúra fáradalmait.

A Pannon borúton dél felé haladva vár ránk Villány, ahol a folyékony történelem újabb kortyait töltik a poharainkba. A villányi dombok között igazi borvárosban barangolhatunk, ahol a válogathatunk a helybeli pincék és természetesen a legjobb borok között Itt aztán mindenki megtalálhatja a kedvére valót és nemcsak a poharak, hanem a tányérok is megtelhetnek a helyi gasztronómia minden ízével. A szárnyas ételekhez, bárányhúshoz kékoportó, a vadpecsenyéhez kékfrankos, a liba, kacsa mellé Merlot dukál. Ha pedig csak csipegetni szeretnénk, akkor jöhetnek a sajtok és a könnyű desszertek. Ki tudna ennyi csábításnak ellenállni?

Ahogyan a Tenkes kapitányában a labancok, úgy mi sem tudunk majd kijönni a pincék rejtekéből. A napsütötte lejtőkön már a borkedvelő rómaiak meghonosították a szőlőkultúrát. Nem véletlen, hogy a Villányi hegységtől délre olyan régészeti leleteket is hoztak a felszínre, melyek a borkészítés 2000 éves hagyományairól vallanak. Ha pedig hagyományok, akkor legjobb úti cél a Bormúzeum. A helybeliek nem véletlenül szokták Bordeaux-t emlegetni, ha a villányi borokról esik szó. És az sem véletlen, hogy évente sokszázezren zarándokolnak végig pincéről pincére a hangulatos borúton. Elvégre a legjobb borok elfeledtetik a vándorokkal a megpróbáltatásokat…

A Csányi Pincészet bormúzeumát a műemlék Teleki-pince borházában alakították ki. Teleki Zsigmond 1881-ben alapította meg a Chateau Teleki birtokot és az ő nevéhez fűződik a filoxérának ellenálló aranyvessző nemesítése is, aminek révén Európa szőlőskertjei újjászülethettek. A múzeum kiállítási tárgyai őrzik a XIX. századi szőlőpréseket, pinceeszközöket, a híres villányi vörösborok készítésének számtalan írásos titkát.

Ha pedig már felkészültek vagyunk az elméletből, akkor következhet a gyakorlat. Megismerhetjük a borkóstolás igazi fortélyait. Az etikett a borospincében is kötelező! Valódi szakértő a poharat a száránál fogja meg, hogy a benne levő bor fel ne melegedjen és a pohár se maszatolódjon össze. Meg is kell adnunk a módját a bacchusi élvezetnek, hiszen a bortrezorokból akár a legkülönlegesebb évjáratok is a poharunkba kerülhetnek. Villányban pedig mindenkinél ott lehet a kulcs, amivel kinyithatja a titkok kapuit.

Azt persze azt már sejteni lehet, hogy ennyi élvezethez nem elég egy nap, de a falusias panzióktól, a minden igényt kielégítő luxusig találhatunk magunknak szálláshelyet, ha a rálépünk a dél-dunántúli borútra.

Szerző