Néhány héttel ezelőtt megjelent Sárdi Mária írása a holokauszttal kapcsolatban, amely azzal fejeződött be, hogy valaki vigye tovább a témát. Szeretnék elmondani egy megrázó történetet. Édesanyám barátnője, Olga, egy katolikus családba ment férjhez, ahol szeretettel fogadták. Nagy szerelem volt, de gyerekük nem született. Jött 1944, gettóba kerültünk, majd a téglagyárba, édesanyára időnként megjegyezte, hogy legalább Olga nincs kitéve ennek a szörnyűségnek, elrejti a nagy család. Egy napon a téglagyárban álltunk a sátorunk előtt, amikor egy hordágyon behoznak egy nőt, nem láthattuk az arcát, de a kapuban állt egy zokogó férfi, az Olga férje. Egy idő múlva Birkenauban, kihasználva a vasárnapi sétalehetőséget, találkoztunk Olgával. Öröm is, sírás is, Olga örült, hogy élünk. Édesanyám érdeklődött, hogy mi történt vele, szegény Béla mennyit szenvedhet. Mire Olga kitört: mit sajnálod Bélát, ő otthon alszik a paplanos agyban, engem sajnálj, mert én ezt nem fogom kibírni! Egy év múlva, már itthon, a piacon szembe jött Olga sógornője. Anyám elmondta, hogy találkoztunk a lágerben Olgával, kérdezte, haza jött-e? Sajnos nem, de jobb is így, mert Béla, miután haza jött a téglagyárból, főbelőtte magát. Hány ilyen tragédia történhetett akkoriban?
