Bóta Gábor;

Művészetek Palotája;Fővárosi Nagycirkusz;Zéró gravitáció;Bobilev bohóc;Egyed Brigitta;

2014-10-22 07:47:00

Szép testek kavalkádja

A cirkusz mind sokrétűbb, a színháztól, a tánctól, a zenétől is magához édesget több mindent, komplex hatásra törekszik. A Fővárosi Nagycirkuszban a hagyományok ápolása mellett jelen vannak korszerű törekvések is, a Művészetek Palotájában viszont az új cirkusz művelői találtak jó otthonra.

Van az úgy, hogy az embernek tátva marad a szája, vagy éppen hangos tetszésnyilvánítás tolul elő belőle. Sokakkal előfordult ez, akik a Zéró gravitáció című produkció premierjén a Fővárosi Nagycirkuszban, a kanadai Catwall gumiasztal számát nézték.

Tényleg egyik ámulatból a másikba estünk. Vagy kétemeletnyi magasságba ugrálnak föl és le az artisták, tébolyító iramban, elképesztő alakzatokban.

Annyira élvezik, mint a rosszcsont kölykök, akik rászabadulnak szüleik díványára, és ugyan többször rájuk szólnak, hogy hagyják abba a rakoncátlankodást, de ők már annyira benne vannak a lendületben, hogy folytatják és folytatják, és a legvagányabb ugrásokat hajtják végre.

Ráadásul ezúttal van egy jókora, átlátszó építmény, aminek a falán szinte sétafikálnak a művészek, akár vízszintes helyzetben, meg a falra is ugrálnak, és onnan ugyancsak elrugaszkodnak. Attól olyan vérforraló a számuk, hogy mindezt olyan vitalitással teszik, hogy életörömet, sőt boldogságot sugároznak a manézsból.

A cirkusz éppen attól művészet, hogy a produkciókban mindig megjelenik valamilyen viselkedési mód is, tehát nem csupán az ugrás nehézsége, kivitelezése fontos, az még csak tornamutatvány, hanem az is, mit sugároz magából az artista.

Ugyanilyen kicsattanó örömet tükröz Paolo Folco kutyarevüje, ami amúgy nem tartalmaz fenemód nehéz mutatványokat. De olyan, mint egy nagyszabású hancúrozás, mint amikor otthon valaki önfeledten játszik a kutyáival, meg azok egymással, csak hát itt 45-en vannak, ebből aztán jó kis ramazuri kerekedik.

Sajnos ez a kicsattanó öröm nem árad a két magyar számból, fagyosak az arcok, érződik, hogy a fiatalok elég mereven arra koncentrálnak, hogy mit is kell csinálniuk, szó nincs a játék felszabadult mámoráról, inkább gyakorlatok végrehajtása történik az amúgy látványos bungee jumping attrakcióban ugyanúgy, mint a karusszel számban, amikor magasra mászva tornáznak.

Ez még nagyon messze van a művészettől. A nyitó produkció pedig fényévnyire, egy fiatalember lézersugarak középpontjában áll, és ezek mutatósan cikáznak. Ebben nincs valós teljesítmény, ez a tupírozott, látványos semmi.

Bobilev bohócnak is vannak hasonlóan jellegtelen megnyilvánulásai, amikor lényegében csak az időt húzva tötymörög a porondon, de aztán a második részre beerősít. Amikor egy műkarral meghosszabbítja a sajátját és ennek segítségével önmagával pingpongozik, kivirult, kópés képpel, az remek, mint ahogy utána jó a zsonglőrködése is a pingpong lasztikkal.

A haján a levegőben lógó hölgy azonban alig csinál valamit. Fellép viszont egy német hölgy, Lisa Rinne, aki kötéllétrán, meg mozgó trapézon egészen kiváló kunsztokat mutat be, az előbbin még merengő ábrázattal, az utóbbin pedig a levegőt szelve egészen megmámorosodva.

A marokkói Cherifian Groupe élő testből formált gúlái szemrevalóak, de nem sohasem látottan különlegesek. Ugróakrobatákként ugyanők lendületesek, élményszerűek, de nem egészen értem, ha adott egy egész csoport, miért főleg egymás után, egyenként mutatnak be különböző ugrásokat a talajon, miért nincs sok közös, fantáziadús formációkba szerveződő ugrás.

Azt pedig abszolút nem értem, hogy a The Elephant in the Room címében jó humorú produkció hogyan kerülhetett a Café Budapest programjába.

A Cirque Le Roux vendégjátéka - a Művészetek Palotája mellett felhúzott roppant hangulatos sátorban - arra volt kiváló példa, hogy az úgynevezett újcirkusz lehet azok műfaja is, akik se komoly artista, se figyelemreméltó színészi teljesítményt nem nyújtanak.

Ebben a produkcióban ugyanis tíz perc sem nagyon volt, amivel egy hagyományos cirkuszban, vagy színházban igazán babérokat lehetne aratni.  De szerencsére az újcirkusznak vannak igazán erőteljes képviselői, a csodás Cirkus Cirkör, és még jó néhány izmos társulat a Trafóban volt látható.

Már a Művészetek Palotája is kiugró sikerrel foglalkozik ezzel a műfajjal, a Recirquel lényegében a saját társulatának tekinthető. Ez a fiatal artistákból álló csapat, a vezetőjükkel, rendezőjükkel, koreográfusukkal, a külföldön is jelentős tanulmányokat folytatott Vági Bencével egyetemben, a cirkusz megújítására, más műfajokkal való harmonikus közösségére törekszik.

Egybeolvad az akrobatika, a színház, a revü, a zene, a tánc, és igyekszik egységet alkotni. A fiatal csapatnak a szintén a Café Budapest keretében bemutatott produkciója a harmadik a sorban másfél év alatt.

Az előző kettő, a Cirkusz az éjszakában és A meztelen bohóc is változatlanul és méltán repertoáron van, eloszlatva azok kételyeit, akik nem egészen értették, mit keres a cirkusz a Művészetek Palotájában. Mondhatni, hogy hozzáemancipálódik az elismertebb műfajokhoz.

A Recirquel hazánk egyetlen cirkusz-színházi társulata, és ilyen rövid idő alatt jelentős rajongó táborra tett szert. Mostani, Párizs éjjel című produkciójuk az elmúlt évszázad húszas-harmincas éveit idézi meg, azon belül a fülledt műsoros bárok izgalmas világát.

Csanádi Judit díszlettervező megteremtette a megfelelő lokál miliőt, Berzsenyi Kriszta jelmeztervező alul öltöztette, és gusztusosan testre simuló, akár erotikusan áttetsző ruhával látta el a kívánatos nőket, és hagyta látványosan domborodni a férfiak izmait.

Zömében szép testek kavalkádját látjuk, ami a revü egyik összetevője. Az artisták táncolnak is, dalra azért kevésbé fakadnak, arra ott van a vonzóan profi énekesnő, Czigány Judit és Egyed Brigitta színésznő, aki hihetetlen drámát képes sűríteni egy-egy dalba. Egészen kiváló a zenekar, melynek vezetője, Sárik Péter a zeneszerző. Vági pedig a dalszövegeket írta.

Artista számokkal megtűzdelt revüképek hömpölyögnek egymásba, melyek különböző módon taglalják a férfi-nő viszonyt, például a drótkötélen akár magas sarkú cipőben is létezni képes hölgyért két pasi rajong, vagy egy hapsi földhöz ken két nőt, meglehetősen durván bánik velük.

Egyáltalán, ebben az előadásban azt játsszák, hogy a nők sokkal többet szenvednek a férfiaknál, rendszerint ők maradnak hoppon az érzéketlen bánásmód következtében.

Ez már kicsit monoton, többször átmegy szenvelgésbe, modorosságba, mert nincs kellőképpen kibontva a szituáció, és bármennyire fejlődnek a színészi képességek, az iszonytató magány, a teljes padlóra kerülés érzékeltetéséhez még kevésnek bizonyulnak.

De vannak remek számok, például a rönrád, a nagy, guruló kerék, melynek belsejében, meg a tetején ugyancsak lehet jópofa kunsztokat csinálni, csábító tekintettel.

Adódik rúdszám macsós kivitelben, és egy némafilmek stílusában előadott, groteszk, veszekedős, komikus jelenet, plafonról lelógó lengő lámpán.

Mindenki - Dittmar Laido, Farkas László, Herczeg Richárd, Illés Renátó, Kapitány Olívia, Lakatos Leonetta, Pintér Áron, Veress Zsanett, Wittmann Csilla - egyéni karakter és odaadó csapattag. Egyáltalán nem állítom, hogy világszámok sorozatát látjuk, de él, lüktet, sármmal, tehetséggel teli a produkció.