35 éve táncol a Győri Balett

Ez az októberi este képletesen, meg ténylegesen is gyönyörű volt. Amikor kiléptünk a Győri Színház főbejáratán, az időjárás sétára csábított. Az est történései pedig elmélkedésre adtak okot. No, nem valami elvont filozofálgatásra, inkább olyasmi járt a fejemben: vajon ha nincs Schengen, Magyarország főbejáratán belépve akkor is ugyanolyan elegánsan öltözött hölgyek, ruhatárosok és jegyszedők köszöntenének-e, mosolyogva érdeklődnének-e, kedvesen adnának-e útbaigazítást, mit merre talál a tisztelt vendég, aki nem feltétlen idegen. Mert hát győri vagy nem, egyre megy, az ő színházukba jöttek, a náluk látható bemutatót akarják megnézni...

Mire elképzeléseim során ideáig értem, rádöbbentem, hogy ebben a gondolatsorban, hiába tenném hozzá, hogy a „főkapun” belül élők mindegyike szerepet játszik - magyarán színházat -, felismertem, hogy századokkal, pontosabban 450 évvel ezelőtt született Sekszpír Vilmos úr, (William Shakespeare) két sorban mindent elmondott. „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.” Kit önként vállalt, kit hazulról hozott, kit alakokat változtató, kit egyenes lelkűnek, kit notórius hazugnak ismerünk meg, kit idejében, kit csak késve. Hogy okuljunk, hogy segítsünk magunkon felismerni a szerepjátszók milyenségét, járunk Thália templomaiba és hol bosszankodunk, hol leborulunk oltára előtt. Ebben általában segít a szó és kísérő mimika, a szereplők együttműködése. Vagyis, mi, akik nem aktorok vagyunk, de nézők, velük együtt játszunk, sírunk, nevetünk – ki-ki egyénisége, szerepe szerint.
De ez a mai este különlegesnek ígérkezik.

Látni és hallgatni

A Győri Balett hívta meg a műfaj kedvelőit, tisztelőit és talán értőit is. Hiszen születésnap az est tárgya, és egyúttal alanya is: az együttes 35 éve szolgál, Győr városán túl, a nagyvilág éppúgy ismeri nevét, teljesítményét, mint természetesen Budapest. Szokás szerint ilyenkor összeül az okosok tanácsa, hogy megkeresse az évtizedek legsikeresebb pillanatait, kvázi a nézőt is emlékeztetve: „ezt láttátok nálunk”. De Kis János igazgató ezúttal másként gondolta, nem visszafelé, előre akart nézni és ezért két vendég koreográfust kért fel és mindjárt meghatározta az est alapgondolatát is: Generációk.

Ez maga is sokértelmű gondolat, hiszen túl azon, hogy a két táncalkotó között nemzedéknyi a korkülönbség, de a színpadra lépők is jórészt egy újabb táncos generációt képviselnek. És ugyanez a kettősség érvényes a kiválasztott művek zeneszerzőire is: Maurice Ravel már alkotott, amikor Carl Orff világra jött.

A közbeszéd azt tartja, hogy a zenéről nem írni kell, hanem hallgatni és hagyni, hogy befészkelje magát idegeinkbe, hogy vissza-visszatérően halljuk akkor is, amikor már nem a hangversenyteremben vagyunk, amikor már nem szól, csak bennünk visszhangzik. Ugyanígy igazuk van azoknak, akik azt mondják, a táncról nem írni kell, hanem látni, egyes mozdulatait rögzíteni, mintegy a szem visszatükrözéseként. Bizonyára így van. Mégis teszek egy kísérletet, hogy miközben olvassák beszámolómat térjen vissza fülükbe a muzsika, képzeljék maguk elé a tánc látványát. Csak remélni merem, hogy valamennyire sikerül.

Villámütés után csend

Maurice Ravel francia. Párizsban és környékén élte le életét. Sokfélét alkotott, de igazi műveit hangszerelései (Muszorgszkij: Egy kiállítás képei), balettzenéi, amelyek ihletője az orosz klasszikus balett egyik meghatározó őse, Gyagilev volt, de például a Lúdanyó meséi című, ma is mindenfelé játszott balettjének főszerepét a kor vitathatatlan legnagyobbja, Nizsinszkij táncolta. (Aki egyébként többször is járt, élt Budapesten, sőt, Lepsény környékén is, hiszen felesége Pulszky Romola, Márkus Emilia, a fantasztikus képességű színésznő lánya volt.)

Amikor Ravelnek egy kiszemelt munkája elúszott, elhatározta, hogy olyan balettzenét ír, amilyent még senki. Ehhez visszanyúlt a Spanyolországban egykor honos tánc, a bolero különböző változataihoz, egy összefogódzás nélküli páros csalogató tánchoz, különösen, miután népi táncként már teljesen eltűnt. Alapként, mondhatnánk sorvezetőként, pergődob játssza az ütemet, hogy a táncosok sohse feledjék a tempót. És megalkotott egy dallamot, amit a fuvola mutat be, majd átveszi a klarinét, közben a dob pergését erősíti a hárfa és a vonósok pizzicatoja. A következő szólista a fagott. A dallam ugyanaz, de már egy szinttel lejjebb, selymesebben hangzik a fülnek, ezt az érzést fokozza a már hallott klarinét családfájába illeszkedő testvér, szopránhoz hasonlító hangja, majd még magasabb régiókba emeli a művet az oboa, amelynek szólóját átveszi a trombita, s mielőtt megszólalnának az alt és szoprán szaxofonok, még erősíti a mind tempósabbá váló dallam kibontását a fuvolák kórusa. A picolo kicsit élesebb hangzása közben a dallamot erősíti a zongora bekapcsolódása, majd az extázis felé haladva az oboák erőteljes hangzását fokozza a harsona, s miközben a vonósok is dallamra kapnak, felkiabálnak a fa és rézfúvósok, majd az erejüket kimutató vonósok és az üstdobok hangjára bontakozik ki újra, meg újra az alapdallam és tölt el gyönyörrel szívet, lelket. Majd ennek modulációja harsog, kiabál, üvölt a zenekar totális erőfeszítésében, amely egyszer csak, mint a villámütés véget ér, és beáll a csend...

És, ha Ravel valóban addig soha meg nem komponált művet gondolt, akart létrehozni, ez minden kétséget kizáróan sikerült. Koncertek kedvelt darabja, s bár balettzenének írta, mégis hangversenyzeneként lett 1928-as bemutatóját követően világsiker, ami nem kis mértékben Toscanini érdeme. Bár Ravel túlzottan gyorsnak érezte tempóját. Ezen biztosan lehet vitatkozni, de minden rejtett bukatója ellenére nagy rizikót ezzel egyetlen karmester sem vállal.

Nem úgy azok, akik éreznek hozzá elég kedvet és tehetséget, hogy megkoreografálják ezt a fantasztikus muzsikát. Lukács András a bécsi Staatsballett tagjaként 2012-ben állította először színpadra, és most itt Győrben. A zene az értő számára hagyja magát olvasni, számos alkotónak kitárulkozott már. Lukács saját elképzeléséről, miután megemlíti etalonként Maurice Bejart 1961-beni alkotását és Markó Iván nevét, így nyilatkozott: „Nem szerettem volna epigon lenni és nem a szokványos férfi-nő viszonyra, szenvedélyre, érzéki szálra kihegyezni a „történetet”. Az én Bolerom cselekmény nélküli darab, (…) a már-már groteszk, szinte parodisztikus társastánci elemek és a modern tánc eszközeinek ötvözésével szerettem volna egy sajátos stílusú formanyelvet teremteni. A táncosok egyszerű, minimalizált mozdulatainak fokozatos bonyolításával, a térformák egyre gyakoribb váltakozásával igyekeztem a mozgást a monoton, ám egyre inkább fokozódó, lüktető zenével egyenlő szintre emelni, és e kettő harmonizálásának eredményeképpen teljes egészet alkotni.”

A krónikás ehhez keveset tehet hozzá, mert valóban ezt látta a színpadon. Persze a kívülálló sok mindent másként lát. Amikor például az említett fekete szoknya a fiuknál is ugyanúgy meglibben, mint a leányok szokták, nem csak a francia négyesek hangulatára emlékeztet, de lelki szivárvány emelkedik a táncosok fölé. Kétségtelenül, elegáns, harmonikus mű, Lukács András Bolerója, de bennem megmaradt az extázis hiánya, vagyis számomra kimaradt éppen a Bolero.

Allegória felnőtteknek

Félve tekintettem Vámos György (a szakmában Youri Vamos) újabb győri próbálkozása elé. Ugyanis vitán felüli, hogy a két mű - mármint Ravel és Orff zenéje - rímel egymásra.
Kimondott története egyiknek sincs, s míg Ravel a hangszerekkel fokozza a mondanivalóját, Orff bekapcsolja ugyanerre a legklasszikusabb hangot, az emberi éneket. A címet első nyilvánosságra hozója 1847-ben adta, és a két szó egyfelől éneket jelent, másfelől annak a kolostornak, Bura Sancti Benedicti nevéből származik. A jórészt Franciaországban született, kóbor diákok és az inkvizíciótól is rettegő szerzetesek verseit profánnak és kicsapongónak minősítette koruk, ezért csak évszázadokkal később kerültek elő. Szövegük jórészt latinul, illetve ogermán és latin keveréknyelven íródtak. Hogyan, miként lehet egy ilyen konglomerátumból balettet alkotni? Ez a kérdés állította választás elé Youri Vamost is, amikor a kelet-berlini operaház felkérte. Minden rendelkezésre állt, így a hatvantagú együttesre tervezhetett.

Hogyan fogott hozzá? - kérdeztük. „Fiatal koreográfus voltam, s minthogy énekesek színpadra állításával készülteket, nagyszerűt is láttam eleget, ezért mást akartam, tehát nekiültem és hallgattam a zenét. Vagyis nem a szövegből indultam ki, hagytam érvényesülni a rendkívül erőteljes muzsikát. A koreográfus, rendező attól az, hogy amire a komponista általában nem törekszik, képeket látunk, s a kép, amit az ember megálmodik, néha egyáltalán nem funkcionál, ezért ilyenkor az ellenkezőjét kell csinálni, hogy azt az érzést elővarázsoljuk, amit a zene jelent nekünk. Itt kezdődik a balett.”

A színpadkép teljesen letisztult. A háttérfüggönyre kivetítve egy sokágú, kopár, nagy törzsű fa. Amikor a függöny felmegy, s felharsan a dallamos, üstdobos, énekelt zene sárga dresszbe öltözött táncosok töltik ki a színpadot. A 25 fejezetből álló zene első és utolsó darabja - O Fortuna -, vagyis a szerencse és annak megjelenítési lehetőségei alkotják a megvalósult tánc részleteit. Nemcsak lépések, emelések, hanem kezek, szemek, arcok, testek együttesére is kell a nézőnek figyelnie, ha érteni akarja, miért alkotnak például négyes alakzatot a már említett sárgák és a másik csoportot alkotó zöldek.

Már a szereposztás szerinti szereplők: a Szűz (Berzéki Melinda), a Fiatal fiú (Daichi Uematsu), a Két szájhős (Artem Pozdeev-Alexey Dolbilov), a Nő (Gyurmáczi Diána és Matuza Adrienn) és Férfiak, (köztük: Pátkai Balázs) s a többiek, már önmagukban jelzik, hogy a koreográfus egy történetet alkotott. Vámos megfogalmazásában, egy "felnőtteknek szóló allegorikus játékot terveztem, amely a balett nyelvén beszél a nemek harcáról, néha egymásra találásáról, néha talán kicsit szarkasztikusan is.

Például: amikor a fiúk is, leányok is saját neműket csábítgatják. Ez az elő-előbukkanó irónia igazolja törekvésemet a mélységre, de azt is, hogy nem életre, halálra menő küzdelemről van szó. De amíg eljut a beteljesedésig, míg megtalálja, az igazit, kis zsákutcákon keresztül vezet az ember élete." S eközben a szűz leányt megkísértik a férfiak és a csendesülő zenébe belehasít a szoprán, és ezt egyenlíti ki a bariton már vidám dallama. S ahogy haladunk a kiteljesedés felé, a háttérfüggönyön szétvált fa, újra egyesül és kivirágzik. Amint a leány és fiú egymásra találnak és boldogságukat megkoronázza a táncosok és a nézők öröme.
Kétségtelenül erőteljes és színvonalas mű született ismét.