Mondták már Gadó Klárának, olyan, mintha mikroszkópon keresztül figyelné az utcai világ hanyatlását, ereszek, kapualjak, csatornatetők rozsdáit, falak repedéseit, fémek és üvegek karcait, időtépte plakátot, a jelen szivárgásait.
Amit mi észre sem veszünk, azt ő ezerszeresre nagyítva látja, és újraformálja alkotássá. Ami nekünk egy foszlány, neki mementó.
Bár azért a túlmagyarázásokat sem szereti Gadó Klára. Akkor mindig azzal a különleges hunyorgós mosolyával megjegyzi: „Ez olyan bölcsészes volt.”
De mégis: miért a világ kopásait fotózza? Mert tetszenek neki. Így, egyszerűen. És bosszankodik, amikor egy házfalat felállványoznak az újravakoláshoz, mert akkor ő elveszít egy „repedést”, egy fontos korróziós témát.
Azért a mikroszkópos hasonlaton tűnődött kicsit. Eszébe juttatta a szövettant. Rajongott érte az orvosi egyetemen, a szövetmetszetek színes és absztrakt látványért. Fotói akkor miért is ne lehetnének a világ szövetének metszetei? Dehogynem, hiszen azok.
Persze eléggé habozott kamaszként, az orvosi pálya helyett mégis talán a képzőművészetet kellene választania.
A festészetre gondolt, majd rögtön utána arra is, ahhoz nem ártana komoly technikákat is tudnia, s nem elég a képesség, bátorság is kell a művészethez. Az orvostudomány professzora lett. Szereti a munkáját, a betegeit. Különben gyerekkora óta fotózik, papája tanította meg rá.
Gadó Klára nem hivatásos fotós. De a képi kifejezés számára több alkotóhobbinál: eufória. A fotózás megváltoztatja a látásmódját. Ő mondja: „Más képkivágásban látom a világot.”
Rozsdafreskó. Magáért beszélő cím a fotós utcanyomatairól, amelyek azt üzenik: az objektív elé véletlenszerűen kerülő formáknak, színeknek, foltoknak is van jelentésük.