A halál mindig sokkoló. Különösen akkor, ha egy aktív, látszólag ereje teljében lévő, élni akaró, a munkájában és a magánéletben is szenvedélyes, fáradhatatlan embert ragad el hirtelen. Szenvedélye volt a színház és minden, illetve mindenki, aki ebbe a közegbe tartozott. Férfias, karizmatikus külsejével egy társaságban eleve akkor is észrevétette magát, ha nem is akarta. És ez a karizma a színpadon keresztül is átjött, több fontos fő- és karakterszerepben is.
Békés András osztályában végzett 1981-ben, később 1990-ben a rendezői diplomát is megszerezte. A nyolcvanas években több színházban is megfordult, játszott a Madách Színházban, a Vígben, a Radnótiban, a József Attila Színházban, Szegeden, Pécsett. Végül utóbbi város lett az otthona, 1993-tól tizennyolc éven át vezette a Pécsi Nemzeti Színházat. Ennyi idő esetén, már nyugodtan beszélhetünk korszakról is. Emlékszem, Balikó hatalmas energiával és tettrekészséggel kezdte el igazgatni a pécsi teátrumot, később meg kellett tapasztalnia a vállalkozás korlátait. Sokszor morgolódott, többször jogosan, ha egy-egy jó pécsi előadás híre nem jutott el a fővárosba, vagy nem lett belőle országos ügy.
Mániája volt a társulatépítés és nehéz szívvel engedte el azokat, akik egy idő után máshol szerették volna kipróbálni magukat. Általában nem kertelt, ami a szívemen, az a számon elvet vallotta, de ez sokszor vezetőként nem könnyítette meg a helyzetét. Szakmailag voltak erősebb és gyengébb időszakai a pécsi színháznak igazgatása alatt. De ő mindig figyelt, és mivel mindig szeretett volna minőségi előadásokat létrehozni, kihasználta az alkalmat, amikor például meg lehetett környékezni Mohácsi Jánost, megtette és hívta rendezni Pécsre, született is több jelentős produkció a baranyai megyeszékhelyen. Fontos szerepet játszott abban, hogy a pécsi színház jó házigazdájának bizonyult a Pécsi Országos Színházi Találkozónak. Balikó imádta ezt a fesztivált, szeretett nyüzsögni, éjszakákon át dumálni, vitázni a kollégáival, a kolléganőivel. Megkockáztatom, még akkor is, ha az utolsó időkben közvetlen szerepet nem játszott a találkozó szervezésében, a POSZT nélküle már nem lesz olyan, mint volt.
Miközben hűséges is tudott lenni, nagy újrakezdőnek is számított, izgatták a kihívások, egy időben volt tanácsadó a Nemzeti Színházban, de rendezett is ott, és a Színház-és Filmművészeti Egyetemen pedig DLA fokozatot szerzett, tanított a Kaposvári Egyetemen is. Játszott több filmben és sorozatban többek közt a Mephistóban, az Üvegtigrisben, a Tűzvonalban és a Privát kopóban. Pécs után a Siklósi Várszínház vezetője lett, közben szabadúszóként dolgozott sokfelé, a fővárosban és vidéken is.
Élvezte a szabadságot, de nagyon pontosan érzékelte a társadalmi és szakmai jelenségeket, legalábbis ez derül ki az egyik utolsó interjújából, melyet szeptemberben a Pécsi Újságnak adott: „a magánérzetem kifogástalan, a közérzetem az már sajnos nem. Azt látom, tapasztalom, hogy elhatalmasodik a kontraszelekció, az értékeink önkéntes elvesztésének gyalázata, s ez a mi szakmánkra, a színház- és filmművészetre sajnos hatványozottan igaz” – mondta.
Eközben tényleg boldognak tűnt, újra szerető társra talált, akinek sikereire nagyon büszke volt. Újabb és újabb feladatok találták meg, egy sofőrt játszott például a Rózsavölgyi Szalonban a Forgách András által rendezett Szorul a hurok című előadásban, józan, letisztult játékkal jutalmazva meg a közönséget. Utolsó bemutatója két hete volt egy Egressy Zoltán-darabban Győrben, de újabb premierre készült a Rózsavölgyiben Für Anikó partnereként. Szélvészsebesen, búcsú nélkül távozott közülünk, úgy látszik, a szíve mégse bírta azt, ami körülöttünk zajlik.