Szegény szegények!

Ismerőseim körében kering egy levél, amelyet egy vállalkozó tett közzé a neten. Ebben arról számol be, hogy ételszállító cégével karácsonyi jótékonykodásra készültek, munkatársaival elhatározták, hogy néhány száz embernek főznek. Megszervezik az ételosztást, hogy a legszegényebbeknek legalább karácsony táján jusson némi meleg étel a gyomrukba. De a hatóság elgáncsolta: az önkormányzat nem akart ilyen célra területfoglalási engedélyt adni, mert ahogyan az ügyintéző a tudtára adta: utasításba kapták, ilyen papírt nem adhatnak ki. Hogy miért? Mert a kormány nem akarja, hogy a járókelők, meg a külföldiek olyan sok szegény embert lássanak az utcákon…

Azt már régen tudjuk, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. Azt is látjuk nap mint nap, hogy ebben az országban a kormány minden hivatalos intézkedése arról szól, hogyan lehet a legelesettebbeket félre tolni, eltaposni, még nyomorultabbá tenni.

De enni se egyenek? Nem elég, hogy az ország legelmaradottabb vidékein a téli iskolaszünetben gyerekek tízezrei jó ha naponta egyszer jutnak majd ennivalóhoz, mert otthon tüzelőre sem futja? Lassan oda jutunk, hogy a nagyvárosokban – sőt, a fővárosban is – járványként kezd terjedni a nyomor. Lehet persze e fölött szemet hunyni, úgy csinálni, mintha nem volna, de attól még senkit nem mentünk meg a megfagyástól, az éhhaláltól.

Legalább karácsonykor tegyük félre az álszent „Magyarország jobban teljesít” lózungot, és nézzünk szembe a valósággal. Segítsünk azoknak, akiknek lehet, mert rászorulnak!

Szerző
Somfai Péter

Nevén nevezni

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz…” Lassan ott tartunk, hogy John McCain republikánus amerikai szenátornak a magyar kormányfő politikáját hevesen minősítő mondatait úgy fordítgatjuk, értelmezzük, mint Merániai János esztergomi érsek dodonaian kétértelmű levelét a Bánk bánból. Mintha nem volna teljesen mindegy, hogy amikor Orbán Viktor „Vlagyimir Putyinnal bújik ágyba”, melyikük volna is a szenátor szerint az újfasiszta. Mert a lényeg mégis csak az, hogy közös ágyban ledérkednek.

Amúgy McCain nem mondott sok újat. Aki Orbán Nemzeti Együttműködési Rendszerét újfasisztának írta le, az Ungváry Rudolf volt: nem szép az amerikaitól, hogy a copyrightot elhallgatta...

Az persze méltatlan válasz az újfasizmusra, hogy a szenátor agyalágyult volna. Mint ahogyan érthetetlen, hogy a nyers fogalmazástól soha nem rettenő filozófus-közíró és a szocialista politikus népfrontos egységben utasítja el Orbán leújfasisztázását. Mint túlzást. Pedig csak a szenátor által felsorolt érveket kellene megint sorba venni, kiegészíteni saját, több mint négyéves tapasztalatainkkal, hogy eldönthessük: újfasiszta rezsimet épít-e Orbán vagy sem.

Mit láttunk/látunk? Egy legitim, demokratikus választásokon hatalomra került pártvezetés alkotmányos puccsát, a parlamentarizmus intézményrendszere, a fékek és ellensúlyok felszámolását, megszállását, a politikai kisebbség megfosztását jogainak gyakorlásától, az állam hatalmának központosított kiterjesztését, az államapparátus lecserélését lojális mamelukokra, a helyi autonómia (önkormányzatok) elsorvasztását, a bíróságok függetlenségének csorbítását, konszenzusos alkotmány helyett a csak parlamenti többséggel átvitt új alaptörvényt, korlátozott, az államhatalom alá gyűrt a civil szervezeteket, az egyéni autonómia alárendelését a nemzet közösségeként felfogott állam érdekeinek. Szabadpiac-ellenes etatizmust, romantikus antikapitalizmust. Tekintélyelvű piramisállamot, ahogyan maga a kormányfő megfogalmazta: illiberális berendezkedést, amely szemben a haldokló Nyugattal, Keleten keres tájékozódási pontokat. Amely Putyin ágyába kívánkozik és kéredzkedik.

Az, hogy az erősen megszervezett állam, központilag megtervezett jövő lehet a válasz a kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia minden gondjára, nem Orbán Viktor találmánya. A XX. században volt erre elég kísérlet Lenintől, Sztálinon át, Mussoliniig és Hitlerig. Még csak azt sem lehet mondani, hogy nincs elég baj mind a szabadpiaci kapitalizmussal (lásd csak a 2008-as válság okait), vagy a polgári parlamentarizmussal (amely mind kevésbé tudja leképezni a tömegtársadalmak közvetlen demokrácia-igényeit). Az orbáni rendszerrel sem az a gond, hogy szóvá teszi ezeket az anomáliákat, hanem hogy megoldást azokra a múltban keres és talál. Államberendezkedése leginkább – ezt ezerszer leírtuk már – Mussolini fasizmusára emlékeztet, arra a korporatívizmusra, ahol a tekintélyelvű vezető irányította állam maga a társadalom politikai és gazdasági életének egyetlen, központi szervezője, mint a társadalmi „vesszőnyaláb” egybefonója, összetartója.

Mussolini nem Hitler. A fasizmus nem nemzetiszocializmus. Az előbbi társadalomszervezési modell, az utóbbi az első „futószalagos”, gépiesített, permanens szélsőjobboldali forradalom, amely törvényszerűen falta fel önnön elődképét, Mussolini etatizmusát. A fasizmus és a nácizmus (nemzetiszocializmus) tudatos összekeverése Sztálin leleménye volt, hogy leplezze saját „rendszerhibáit”, amely a jövőt tervszerűen építő társadalomként – Mussolinihez és Hitlerhez hasonlóan - a húszas-harmincas években igen népszerű volt a szabadpiaci kapitalizmus káoszából menekülők szemében.

John McCain amerikai republikánus szenátor nem azt mondta, hogy a magyar kormányfő neonáci (új-nemzetiszocialista), hanem, hogy újfasiszta. Amin nincs mit csodálkozni: a szabadpiac-hívő republikánusok szemében kommunista-fasiszta volt Roosevelt elnök a maga New Deal-jével, és az Obama is, mert általános betegbiztosítást akar, ami maga az állam túlterjeszkedése az egyéni szabadságjogokon. Az európaiak elnézőbbek voltak – de aligha maradhatnak – Orbán próbálkozásaival, mint az amerikaiak. Nemcsak az európai keynesi örökség miatt, amely nem csak elviseli, hanem meg is követeli az erőteljes állami beavatkozást a közéletbe, gazdaságba, hanem mert maga is bíbic módjára forgolódott a válság búzájában.

Épülgethetett az illiberalizmus, míg Ukrajnával nem borult fel a világ rendje. Lassan ott tart Európa, ahol tartott 1914 nyarán: senki sem akart háborút, aztán mégis… Az Atlanti Szövetségből nincs közös akaratot gyengítő kikacsintgatás, még ha ez a közös akarat néhol gyenge is. Ukrajnát nem lehet felvenni a NATO-ba anélkül, hogy a sarokba szorított orosz frusztráció ne háborúban törjön ki. Még ha kellett volna is a Déli Áramlat, mert az amerikai palagázt még el sem kezdték cseppfolyósítani, mi meg továbbra is egy bizonytalan sorsú ukrán vezetékre vagyunk kötve. Orbán most sirathatja csak igazán azt a tekintélyt, amelyet még négy éve is élvezett: esélye nincs rá, hogy illiberális álmokba fojtott akár még valóságos kételyeit bárki is meghallgassa.

Ami pedig az újfasiszta jelzőt illeti, a dolgokat időben nevükön nevezni nem kellett volna félnünk…

Szerző
Friss Róbert

Számítás

Nincsenek mostanában jó napjaik, heteik a hatalmon lévőknek. Szinte megállás nélkül szembesítik őket azzal, hogy rendszerük korhad és - legalábbis hosszú távon - rájuk dőlhet. Egyelőre nem nagyon izgatják magukat miatta, bár ez látszólagos is lehet, közben pedig csak dolgoznak azon, hogyan kerülhetnének ki abból a mély gödörből, ahová oly sikeresen bekormányozták magukat.

Közben azonban teljesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, a jelenlegi kormányzatnak nincs alternatívája. Nincs olyan erő, amely adott esetben válthatná őket. Orbánék tehát nyugodtak lehetnek. Az ellenzék - és elsősorban a szocialisták - azonban nem.

Akkor sem, ha Amerikából szokatlanul kemény figyelmeztetések érkeznek a kétharmad és személyesen a kedves vezető címére. Akkor sem, ha a jelenleg még hallgatagnak tűnő, de azért élénken figyelő Európai Unió, vagy néhány irányítója, követendőnek véli az amerikai példát. Akkor sem, ha mostanában ismétlődnek a tüntetések és sokan követelik a fideszes csapat távozását. Akkor sem, ha a legnézettebb országos tévé, az RTL Klub most már rendszeresen lerántja a leplet a hatalmon lévők üzelmeiről.

A sorozatos választási kudarcok kétségkívül - és érthetően - kedvét szegték a baloldalnak. Megnyugvással rögzíthették, hogy - legalábbis országos méretekben - ez jó ideig nem ismétlődhet meg. Mégsem nyalogathatják sokáig sebeiket. Pontosan azért, mert a hatalmon lévőknek nincsenek jó napjaik. Ha viszont ebben a helyzetben ők továbbra sem lépnek fel kezdeményezően, még azokat a támogatóikat is elveszíthetik, akik eddig bíztak bennük.

Az újpesti időközi választás megmutatta, hogy a szocialistáknak még most is lehet keresni valójuk. A februári veszprémi voksolás még ennél is fontosabb lesz. Egy olyan körzetben próbálhatják megtörni a kétharmadot, amely hagyományosan jobboldali. A széleskörű baloldali összefogás viszont legalább arra reményt nyújt, hogy a pártok átérzik, mennyire fontos megmutatniuk: igenis vannak, léteznek, vagyis lehet számítani rájuk.

Ennél többet most még abban az esetben sem érhetnek el, ha jelöltjük megszerzi a mandátumot. De már az is eredmény, ha jelzik, velük is számolni kell a nyugtalanító tényezők sorában.