A jazz beszivárog minden résen

A jazz története, Magyarország történelme is: a négynegyedek históriáján keresztül rekonstruálható mindaz a sok baj – tragédia – és öröm, amely hazánk lakóit az elmúlt száz évben érte. Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíró a jazzről írt új könyvet, de a kötetét ne csak zenebarátok forgassák, áttételesen rólunk, mindnyájunkról is szól.

„De mivel a Kárpát-medence közepén született, ez önmagában kevés volt” – egy mondat Jávorszky Béla legújabb könyvéből A magyar jazz történetéből. Kulcsmondat? Az egyik fontos kijelentés mindenképpen – a magyar jazz története ugyanis egyben mindenképpen hasonlít a Bibliához: mindenre és mindennek az ellenkezőjére is találunk benne példát. Összetört sorsokra éppúgy, mint virágzó, kiteljesedett tehetségekre…

Álmosító pillanat a jazz tanszak felvételijén. Gonda János gépiesen int a következő jelentkező felé, majd fáradtan lehunyja a szemét. A zongorán váratlanul mintha Oscar Peterson játéka csendülne fel. Az álmosságot azonnal kitörölték a szeméből: a csontfehér billentyűket egy tizenéves monori fiú tanítja engedelmességre.

Pleszkán Frigyesnek hívták. E sorok írója – a legendás Postás növendékeként - akárhány muzsikussal beszélt, mindenki kizárólag szuperlatívuszokban nyilatkozott róla. Pleszkán nem ismert lehetetlent a kalapácsmechanika világában, mindent (és mindenkit) el és le tudott játszani. Első hallás után felidézte egy teljes nagylemez anyagát.

Szinte tinédzserként részt vett a Pori Jazzfesztiválon. A műfaj álló csillagaként nívós lemezek sorát jelentette meg. Aztán valami történt… külföldre költözött, elmerült a vendéglátóiparban, éjszakai bárokban muzsikált, nem úgy sikerült a muzsikusi karrierje, ahogy eltervezte. Míg élt, ígéret volt, mára legenda maradt. Brutálisan vetett véget az életének. Sorsszerű, hogy Jávorszky Béla könyve éppen a nevénél nyílt ki, amikor először kézbe vettem.

A magyar jazz története – bár vannak ilyenek is – egyáltalán nem töredékes, befejezetlen sorsok gyűjteménye. Számosan, akiknek a deszkák inkább itthon jelentettek reflektorfényes világot, ugyanolyan magas színvonalon játszanak, mint akármelyik élvonalbeli jazz pódium előadói a világban. Nincs miért szégyenkeznünk… Kis ország nagy muzsikája a miénk.

A magyar történelemfejlődés különös sajátosságai miatt azonban a magyar jazz sem lehetett pusztán az, ami: muzsika. Amikor az első tánczenekarok, szalon- és hobbizenészek, legfőképpen azonban cigány muzsikusok játszani kezdték a ragtime-os ütemeket, a nácik azonnal felkapták a fejüket. Megérezték, hogy a műfaj elnyomó rendszerüktől végletesen idegen.

A második világháború után a jazzt nem emelte piedesztálra a kommunista állam sem, sőt a – szükségszerűen és régóta megállíthatatlanul hanyatló – kapitalizmus jelképe lett. (Szép halála van szokták volt mondogatni a Kádár-korban.)

A jó muzsika, azonban olyan, mint a Coca Cola, beszivárog minden résen. Ha az Ain’t misbehavint ritkán is játszották, Fats Waller legendás dala – az akkordmenete nem egy esetben hangról hangra – visszhangzik jó pár magyar slágerben.

Végül aztán „tanítható lett”, Gonda János áldásos bábáskodása mellett 1965-ben megalakult a műfaj hazai bölcsője, a jazz tanszak - először a zeneművészeti szakközépiskolában, majd a főiskolán –, és megnyílt a progresszív jazz bölcsője, a megtűrt Dália Klub – ahol szinte mindenki fellépett, aki számított. A hatvanas években útkereső irányzatok születtek, és a műfaj köszöni szépen, azóta is remekül megvan. Számos más műfajjal, ötlettel és muzsikussal fuzionál és az egyik legtermékenyebb, legkreatívabb hazai zenei irányzat.

A jazz muzsikusok előszeretettel szerepelnek vendégként más, rokon műfajokban, a klasszikus zenétől a popdalokig. (Szakcsi Lakatos Bélát is először a tévéből ismerhettük meg.) A műfaj legfontosabb sajátossága a szabadság és a nyitottság. Vukán György is ezért választotta a klasszikus zene helyett. Az egyik legkorlátlanabb műfaj, és mindig az emberi kreativitás és a szabadság szimbóluma volt…

A hazai muzsikusoknak rangja lett

A informatika és a globalizáció korában a világ összeszűkült, és régebben elképzelhetetlen produktumok váltak egy kattintással elérhetővé, legyen az eszkimó népzene vagy bármi… Ma a műfajok egységesülésének a korát éljük, a folyamat sajnos az egyformaság felé terel minket. Az olyan könyvnek, mint A magyar jazz története éppen az a feladata, hogy tájékozódási pontokat jelöljön ki, bójákat helyezzen el, amelyek között könnyebben evickélünk el, jobban tájékozódunk – vélekedett lapunknak Jávorszky Béla.

Hol helyezkedik el, és milyen rangot képvisel a magyar jazz a világ muzsikájában? A magyarok elsősorban az úgynevezett „ethno vonal” képviselőjeként és cigány muzsikusok részvételével tudtak eddig különleges hangot hozzátenni a nemzetközi jazz világhoz – válaszolt kérdésünkre a szerző.

Egy hazai jazz muzsikus akkor tudott kiemelkedni és igazán sikeres életpályát felépíteni, ha két tulajdonsággal rendelkezett: virtuóz hangszeres tudással és teremtő, kreatív, zenei gondolkodással. Pleszkán Frigyes a csillagokat is lejátszotta az égről, de ma már zavarban lennénk, ha az igazi Pleszkán-stílusról kellene beszélnünk. Más zenész pedig hiába rendelkezik teremtő tehetséggel, ha mint előadó nem uralja tökéletesen hangszerét… A nemzetközi jazzéletben azok tudnak leginkább érvényesülni, akik mindkét adottsággal bírnak. Szerencsére számosan vannak ilyenek is – mesélte Jávorszky Béla.