Igazságos gyilkos vagy zsarnok?

Alföldi Róbert rendezésében mutatták be Shakespeare Julius Caesar című darabját a Vígszínházban. A hatalom rút természetrajzáról szóló produkció, melyben sokan halnak erőszakos halállal, azt a kérdést is felveti, hogy szabad-e zsarnokot ölni, és, hogy az összeesküvőkből nem lesz-e ahhoz hasonló diktátor, mint akit ledöftek. Az előadáson készült képeket itt tekintheti meg!

Az egyeduralomra törekvő Julius Caesar brutális meggyilkolása után tévébeszédet mond az összeesküvés vezére, Brutus. Disztingvált úrnak mutatkozik, és vitathatatlanul pozitív cselekedetnek állítja be a gyilkosságot.

Naná, hogy a nép érdekeire hivatkozik. Hogy egy rossz világ helyett így lesz majd jó. Hogy ami törvénytelen volt, az most szuper igazságossá válik. A László Zsolt játszotta Brutus tagoltan, egyszerűen beszél, hogy bárki megértse.

Belemered a kamerába, folyamatosan mondja azt, amit előre eltervezett. De egy-egy aprócska szemvillanás, arcrándulás, döccenő hanglejtés mégiscsak elárulja, hogy nem egészen hisz abban, amit mond, szónoki fogásnak szánja, némiképp színészkedik, a maga nemében meglehetősen tehetségesen.

A képernyők előtt derék polgárok ülnek. Nem választják el őket falak, de azért vélhetően az otthonaikban vannak, vagy akadnak, akik tán kocsmában, és megjegyzéseket fűznek a mosakodó, egyben hatalomváltást bejelentő beszédhez.

Röpködnek a káromkodások, a fitymálkodó legyintgetések. Néhányan felugranak a helyükről, a többség piál, átmegy hangoskodó beszédmódba, vagy éppen üvöltésbe.

A „nép, az istenadta nép”, káoszba menően véleményt nyilvánít, úgy hogy olyan nagyon még nem is tudja mi a véleménye, de hőzöng, valami nem tetszik neki, nem áll össze még tömeggé, bizonytalan magában, de már ott van benne a düh, érezhető a félelemkeltő agresszió, hogy ebből még lesz valami.

Antonius beszéde aztán olaj a tűzre. Ő Caesar oldalán áll a halála után is, de igencsak rafináltan szól, Stohl András megszemélyesítésében.

Állandóan azt mondja, már-már monomániásan ismételgeti, hogy az összeesküvők feddhetetlenek, de ezt a hangsúlyaival idézőjelbe teszi, és a közlendőjét is úgy csűri-csavarja, hogy ennek ellenkezőjére gondoljunk.

A két szónok közül egyik sem mondja azt, amit valójában gondol. Mindkettő tudatosan, módszeresen, tanultan manipulál. Hangulatot gerjeszt, saját érdekei mellett korteskedik.

És a népben fölmegy a pumpa. Lehet sejteni, hogy ebből baj lesz. Vérontás, polgárháború, fejetlen öldöklés.

Shakespeare abszolút értette a hatalom természetrajzát. A rendező Alföldi Róbert is érti. A produkció első részében szikáran, olykor csaknem didaktikusan, közölni is akarja lesújtó véleményét.

Azt, hogy hatalmon csaknem egyik kutya, másik eb. Hogy a torzulás csupán kivételes esetben elkerülhető. Hogy aki demokratának állítja be magát, annak is erős hajlama van a diktatúrára.

Hegedűs D. Géza formátumos Caesart alakít. Aki bár többen is rosszat jósolnak neki március idusára, kötelességtudatból, de páváskodó hiúságból is elmegy a szenátusba, hiszen azt gondolja, hogy nélküle nem működik semmi, megáll a világ, ez az egyszemélyes uralom lényege.

Aztán temérdek döfést kap a testébe. Ott fekszik előttünk rútul kiterítve. Sokan a szó szoros értelmében is összevérezik vele a kezüket. De kerül vérrel vegyülő szenny ruhára, arcra, bárhová.

Kérdés, zsarnokot lehet-e ölni? Jogos-e ledöfni orvul? És aki teszi, abból nem lesz-e még nagyobb zsarnok?

Brutus is lázít, Antonius is lázít, ettől hamarosan ketté, vagy éppen többfelé szakad Róma városa, következik az égszakadás, földindulás, a pusztulás, az értelmetlen tömeghalál, kő kövön nem marad.

Hevér Gábor alakítja Cassiust, aki behálózva Brutust elindítja az összeesküvést, bár maga is retteg ennek beláthatatlan következményeitől.

Alföldi előadása segélykiáltás, és mégsem mindig elég emócióval teli. Szépen koreografáltak a harci jelenetek, mutatósak a gondosan megtervezett rohangálások, az igazi, végső elkeseredést, a totális rémületet, a lúdbőröztető kiszolgáltatottságot mégsem látom az arcokon.

Nem érzem a zsigeri rettenetet, vagy éppen a forradalmi hevületet. Inkább csak ennek biztos kezű kivitelezést látom.

Harkányi Endre jósán, és a Venczel Vera megformálta feleségén tükröződik a valódi kiszolgáltatottság, a totális félelem, és ennek ellenére az igazság, vagy legalább a megérzések kimondásának vágya.

Sokakon nem érzek igazi elesettséget, nem érzem, hogy átszakad a gát, utcára tódul a tömeg. Jobbára csak azt érzem, hogy tehetséges színészek ezt játsszák. És, hogy ebben a drámában most jóval nagyobb gyúanyag lenne.

Tetszik Forgách András és Fekete Ádám mai kifejezésekkel teli, de nem extravagáns fordítása. Nem dobták ki a fürdővízzel együtt a gyereket is, maradt fennköltség, költőiség, sőt még Vörösmarty fordításából is maradtak ismert sorok.

Egy hatalmas lépcsőből és El Kazovszkij nehezen, kézzel mozgatható, hatalmas kutyát, farkast, sakált, rókát, egyaránt idéző óriás állataiból áll a Menczel Róbert tervezte díszlet, jelezve az elállatiasodott létet.

Szlávik Júlia jelmezekként a férfiak számára leginkább hivatalnokias, vagy éppen hivalkodóan fénylő öltönyöket használt, melyek bizonyos mértékig egyenruhaként is felfoghatók, mutatva, hogy vészterhes, háborúskodós időkben nem feltétlen kiteljesedett egyéniségre van szükség, inkább ide, vagy oda besorolódó pártkatonákra mutatkozik igény. Aki nem ilyen, könnyen elbukik.

A nagy létszámú szereplőgárda áll a vártán. Mindenki megteszi, amit tehet. Mutatkoznak oroszlánkörmök az előadásban, alaposan eltöprenghetünk a látottakon és a hallottakon, de a felkavaró élmény számomra ezúttal elmaradt.