Az ötlet majdnem kézenfekvő: a világ egyik leghíresebb, 500 éves képzőművészeti gyűjteményébe beereszteni a film legmodernebb technikáját, az ultra HD 4K/3D kamerákat. A majdnem mindössze annyi kételyt jelent, hogy tudjuk, az emberiség legnagyobb teremtő művészeinek munkája szupertechnika nélkül is az, ami. A technika nem főszereplő, csupán az élményközvetítés minőségét képes fokozni. Az sem kevés.
Az biztos, hogy lélegzetelállító látványt örökít meg a Vatikáni Múzeum folyosóin-termein, illetve a Sixtus-kápolna bűvöletes terében, a páratlan szépségű festményeket őrző boltozatok alatt kocsizó szuperkamera. És az is biztos, hogy ezek a felvételek bizonyos szempontból más látványt nyújtanak még annak is, aki már járt, netán többször is a pápák fél évezred alatt a világ egyik legkáprázatosabb képzőművészeti múzeumává előlépett vallási témájú műgyűjteményében.
Láthatóan nem a klasszikus képzőművészeti ismeretterjesztés volt a készítők célja, a vezetőnkül szegődő múzeumigazgató, Antonio Paolucci professzor inkább egyfajta filmesszé gondolatfutama felé viszi el a dokumentumfilmet. A film mutatja a műveket, Michelangelo, Leonardo, Raffaello, Giotto, Van Gogh, Chagall, Dali remekeit, de esze ágában sincs hagyományosan pásztázni, szemrevételezni a látványt.
Arra ott vannak a képzőművészeti albumok, sugallja kimondatlanul, illetve tessünk elmenni oda személyesen és megbámulni négyzetcentiről négyzetcentire az örökbecsű darabokat. Ennek a múzeumi idegenvezetésnek gondolati-szellemi célja van, tán a művészet értelmét-lényegét is megcélozva azt próbálja felfedni újra és újra, hogy az alkotók miként törnek az isteni tökéletességre, s ez az olthatatlan vágy miként kapható rajta a művekben kifejeződő érzelmeken-gondolatokon-hiten.
Ez a sajátos szándék olyankor kínál lélegzetelállító élményt, amikor a technika nem tolakszik az előtérbe. Ám éppen a soha nem látott szépségű filmfelvételek után feltűnő, hogy a kamera olykor nem tud ellenállni, és főszereplőként produkálja magát. Mondjuk mélységet szuszakol oda, ahol a két dimenzióban utolérhetetlen szépségű festménybe beiktatja a harmadik dimenziót.
Legalább is furcsa mondjuk Michelangelo Ádám teremtése freskóját vagy az Utolsó ítéletet, de ugyanígy Raffaello vagy Leonardo lélegzetelállító képét úgy látni, hogy az alakok és a háttér, a felhők és az ég, a lebegő leplek és a test között ott van egy olyan tér, ami elválasztja egymástól ezeket a megoszthatatlanul összetartozó részleteket. Istenkáromlásnak hathat, de egy-egy ilyen pillanatban a hit megismételhetetlen mélységű remekeit mintha a vurstlik mutatványos világába tolnák át a technikával mesterségesen előállított harmadik dimenzió beiktatásával.
Van valami vásári és önmutogató abban is, hogy időnként a készítők szükségét érezték – tán a vallásos hit misztikus lényegét képviselni hivatott – mindenféle ködök és füstök kavarására, áttetsző homokszemek pörgetésére fénybe és homályba váltó háttér előtt.
Az meg végképpen mosolyogtató amatőrségnek hat, hogy a művészet gyönyörűségébe merülő ámulatunk közepette kilép a film az alkotások világából és időnként homogén, szórt fényű semmi előtt megjelenik egy félmeztelen (?) fiatal férfi, aki nagyon artisztikusan néz, enerváltan szórja a fény előtt a homokot, majd eltűnik. Nagyon jóvágású egyed, ezzel nincs gond, de tisztázatlan, vajon melyik égi vagy földi hatalom rendelését van hivatva sugallni.
És ha már a kifogásoknál tartunk, akkor igyuk ki a keserű pohár utolsó cseppjét is, felemlegetve a legfőbb gondot. Egy ilyen száz százalékig a látványra, a különleges képekre és különleges helyszínekre épülő filmben enyhén bosszantó, hogy a látnivalóból kénytelenek vagyunk kilépni, mert a film feliratozott. A néző le-föl pillog, elvesztve hol a látványból, hol a szövegből valamennyit. Ez akkor is idegtépő, ha tudjuk, a szinkron sokba kerül.
A Vatikáni Múzeum 3Đ igazán nagyszabású produkció. Négy hónapon át forgatták, a rendkívüli térábrázolási technikákkal több, mint 40 freskót és festményt mutattak be úgy, ahogy eddig még sohasem mutattak be filmen. A népes szakértői gárda – 40 hozzáértő – mintegy 3 ezer kilométert térképezett fel, hogy a film a kiválasztott részekkel érzékletesen ragadja meg a világ egyik leglátogatottabb múzeumának pompáját.
Nem csak Michelangelo Pietája, a Sixtus-kápolnában látható freskói, Raffaello Athéni iskola című festménye, Leonardo Szent Jeromosa, Caravaggio Levétel a keresztről című képe és a többi reneszánsz óriás műve és néhány gyönyörű ókori görög szoborpéldány kapott különös figyelmet a filmben. A Vatikáni Múzeumban a múlt század hetvenes éveinek elején létrehozták az egyházi művészet modern gyűjteményét, ebből is bemutat a film néhányat.
Tán a legmeglepőbbek közül válogatva. Köztük van Van Gogh egyetlen vallási témájú képe, az elmegyógyintézetben festett Elfeledett Pietá, a zsidó származású Marc Chagall Vörös pietája és az egyházellenességéről közismert Salvador Dali Kereszthalál című szürrealista képe.
Ha nem tisztelnénk a helyszínt, azt mondhatnánk, hogy a modern technika ihletésére ez a film egy kivételes road-movie a művészetből és hitből ötvözött lélegzetelállító tájban. Élménymozi.