Az Orbán-kormány külpolitikai bénázása kezd ön- és közveszélyes vagdalkozásba átcsapni. Dühödt nyilatkozatokkal és durva gesztusokkal igyekszik vérig sérteni az amerikai kormányzatot, maga ellen hergeli az európai közvéleményt, miközben tehetetlenül nézi, hogy a „keleti nyitás” remélt eredményei helyett azt is elveszíti, amit elődei elértek ezen a téren. Az amerikai ügyvivő feljelentése, az Egyesült Államok kvázi ellenségnek nyilvánítása és a „negyedik világháború” emlegetése egy nyugodt nemzetközi környezetben is pikáns botránynak számítana. De a mai kiélezett, a hidegháború és egy igazi háború élén egyensúlyozó időkben súlyosan veszélyezteti hazánk alapvető nemzeti érdekeit.
A közép-európai országok, élükön Németországgal jól érzékelik, hogy Európa elemi érdeke az Oroszországgal való partnerség fenntartása, és az ukrán válság lokalizálása. Az új kijevi vezetés, néhány balti ország és az amerikai politikusok egy része ezzel szemben láthatóan tovább élezné a konfliktust Oroszországgal annak teljes megalázásáig és legyőzéséig. Történelmi léptékkel mérve Oroszországot természetesen nem lehet legyőzni, legfeljebb időlegesen visszaszorítani, megalázása pedig partnerből veszélyes ellenséggé teszi.
Magyarország egyike azoknak a közép-európai országoknak, amelyeknek leginkább érdeke lenne az ukrán válság mederben tartása, békés megoldása, és az Oroszországgal való gazdasági és stratégiai együttműködés helyreállítása. Ezt azonban külön utas politikával nem lehet elérni, sőt az ilyesmi egyenesen kontra produktív, megbénítja Magyarország cselekvési lehetőségeit. Az egyetlen helyes és lehetséges út az Egyesült Államokkal való szövetség folyamatos hangsúlyozása, a történelmi okok miatt aggódó baltiak megnyugtatása, Kijev indulatainak mérséklése és ezzel párhuzamosan a Moszkvával való csendes párbeszéd fenntartása. Angela Merkel ezt jól csinálja, és mögötte – kívülről alig látható módon – ezen fáradozik az osztrák, a cseh és a szlovák külpolitika is, időnkénti francia támogatással. Ha Orbán Viktor nem vesztette volna el teljesen a realitásérzékét, akkor szereplési vágyát most a hazai kolbászfesztiválokra tartogatná, és külpolitikai téren csendesen belesimulna ebbe a közép-európai csapatmunkába. Vida Ildikók miatt kvázi hadat üzenni Amerikának akkor, amikor egy igazi európai háború kockázatától kellene finoman és diplomatikusan visszatartani az Egyesült Államokat és Oroszországot – nos, ez olyan abszurd aránytévesztés, amelyet a magyar külpolitika történelmi mélypontjaiban sem igen produkált.
Orbán Viktor és alvezérei viselkedését nyilván az motiválja, hogy mindenképp, akár a Washingtonnal való nyílt ellenségeskedés árán is meg akarják védeni a Fidesz-rezsim alapját jelentő korrupciós hálózatot. Szerintem így nagyobb veszélynek teszik ki, mintha kisebb engedményeket tennének, de ez legyen az ő bajuk. Annál szomorúbbnak tartom, hogy az ukrán válság ismét kimutatta az egységes nemzeti külpolitika, egy értelmes geopolitikai stratégia tökéletes hiányát Magyarországon.
A kommunista időkben a geopolitikát „reakciós elméletnek” nevezték, mondván, hogy az országok külpolitikáját osztályszempontok irányítják. Ennek persze ellentmondott az a nyilvánvaló tény, hogy a szovjet külpolitika alapjaiban a cári Oroszország geopolitikai stratégiáját követte. A brit külpolitikában sem jelent semmilyen törést a baloldali és jobboldali kormányok helycseréje, és Franciaország Afrika-politikáját sem befolyásolja az, hogy szocialista vagy jobboldali elnök ül az Elysée-palotában. Egykori „sorstársaink” is gyorsan kialakították a maguk nemzeti külpolitikai stratégiáját. Lengyelország és Románia térségünkben a Nyugat és elsősorban az USA rendíthetetlen szövetségese, „erős bástyája”. Szlovákia ezzel szemben mindig jó kapcsolatokat tartott fenn Oroszországgal. És mert húsz éve folyamatosan ezt teszi, el is nézik neki. Szerbia és másfelől Albánia külpolitikai prioritásai is összefoglalhatóak néhány szóban.
A magyar külpolitika ezzel szemben kormányát vesztett, és megvadult kormányosa által ide-oda rángatott komphoz hasonlít. Amíg állóvízben szerencsétlenkedtünk, erre kevesen figyeltek oda, de viharos időkben mindenkit zavar az ilyen veszélyes mutatvány. A szocialista kormányok annak idején helyesen ismerték fel, hogy az EU és a NATO iránti elkötelezettségünk mellett szükségünk van a keleti nyitásra, így az Oroszországgal való partnerségre is. A Fidesz ellenzékből aljas és demagóg módon támadta ezt, szélsőséges módon uszítva az oroszok ellen. Kormányra kerülve teljes fordulatot hajtott végre, és ma világszerte Putyin lakájának tartják. (Kivéve Putyint, akit aligha téveszt meg Orbán színeváltozása.) Sajnos a demokratikus ellenzék egy része és az úgynevezett független média is alárendeli a külpolitikai stratégiát a belpolitikai indulatoknak, és most ők váltottak át heves orosz- ellenességbe, hidegháborús hangulatkeltésbe. Pedig éppen most kellene megmutatni, hogy a demokratikus erők hosszú távú, higgadt nemzeti külpolitikai stratégiával rendelkeznek.
Súlyos hiba lenne, ha az Egyesült Államokhoz, Oroszországhoz és általában a nagyvilághoz való viszonyunkat az határozná meg, hogy mit gondolunk Orbán Viktor pillanatnyi húzásairól, és ha ellenkező irányban is, de követnénk állandó pálfordulásait.
