Az államtitkári mellébeszéléstől az igazság pillanatáig

Publikálás dátuma
2015.01.03. 09:40
Fotó: Népszava
A főváros környékén az egyik városi kórházból hetven év feletti férfit friss agyvérzéssel hazaküldenek, mert úgymond nem látnak esélyt állapotának javítására. Szakorvoshiány miatt nem végzik el a gyermek röntgenvizsgálatát. Szinte alig múlik nap, hogy ne hallanánk a mentőszolgálat által elkövetett és emberi életeket követelt hibákról.

2014 őszére az egészségügyi közszolgáltatásokra szoruló állampolgárok egyre nagyobb hányada tapasztalta meg, hogy nagy a baj a gyógyítás hazai világában. Szinte mindenkinek van története: olykor csak az elromlott ultrahang diagnosztikai készülék miatt egy hónappal elhalasztott vizsgálatról vagy a túlterhelt ápolók által elfelejtett infúzióról. Akad azonban méltánytalan vagy a szakmai szabályokat súlyosan sértő gyakorlat is. A korábbi egészségügyi kormányzatok még a szocializmus idején sem merték volna megkockáztatni azt, hogy a budapesti ellátás érdekében mentőautókat vonjanak el az agglomerációban lévő mentőállomásokról.

Csendes agónia

Az orvosi és ápolói tisztesség, lelkiismeret ideig-óráig még kompenzálja a sivár körülményeket, az elavult műszereket és az elképesztő pénzhiányt, de egyre több szakember szedi a sátorfáját és próbál Angliában vagy Németországban jobb körülmények között biztos megélhetést nyújtó javadalmazásért gyógyítani. Egyre kevésbé cáfolható, hogy betegek sokasága a véletlennek vagy a szerencsének köszönheti, adott helyen és időben hozzájut-e a számára indokolt ellátáshoz vagy sem.

Nem előzmény nélküli a magyar egészségügy csendes agóniája. Megszegett ígéretekkel régóta tele a padlás. A mögöttünk hagyott két és fél évtized a befejezetlen reformok krónikája. Az egymást követő kormányok (a szocialista- liberális koalíciók is) leginkább csak retorikájukban és főleg választások előtt találtak összefüggést egészségügy és szociális biztonság között. A politikai hidegháború viszonyai, a társadalmi és szakmai fogadókészség hiánya, a gyakori kapkodás, a rossz előkészítés, a párbeszéd zavarai már félúton elsorvasztották az indokolt, más országban bevált változtatásokat is (mint például az irányított betegellátási rendszert, a kórházi szerkezetváltást, a magánszektor szerepvállalását). De az minden képzeletet felülmúlt, ami az elmúlt öt évben zajlott.

Példátlan hatalomkoncentráció valósul meg: az állam mindenhatóvá vált az egészségügyben (tulajdonosként szabályoz, finanszíroz, kórházakat tart fenn, önmagát ellenőrzi, intézi a közbeszerzéseket, stb.). A Bokros csomag veszteségének többszörösét szenvedte el az ágazat. Az egészségügyi közkiadások történelmi mélypontra estek. Az OECD (a fejlett országok gazdasági szervezetének) statisztikája szerint az egészségügyi magánkiadások mértékével az Európai Unió élmezőnyébe kerültünk, annak ellenére, hogy a létminimum környékén tengődők aligha engedhetik meg, hogy vastagabb borítékkal béleljék ki orvosuk zsebét. Olyan egészségügyi rendszer alakult ki, amelyben még a szűkös előirányzatból is spórolásra kényszerülnek és emiatt a betegek tízezrei nem jutnak hozzá időben közfinanszírozott technológiákhoz. Kódolt a korrupció, konzerválódik a hálapénz és egyre jobban kitapintható a morális válság.

"Fapados" szolgáltatások

S bár legutóbb a parlamentben egy kérdésre válaszolva Rétvári államtitkárnak volt bátorsága azt állítani, hogy az egészségügyben minden rendben van és megvannak a szükséges többletforrások, időnként a kommunikációról "pattog a zománc". Még Balog Zoltán miniszter sem tagadta, hogy akinek van pénze, jobb ellátást fog kapni, ha szétválasztják a magán- és közellátást az egészségügyi szolgáltatások körében. Ami persze igaz, eddig is így volt, de egy lelkész tárcavezetőtől talán elvárható lenne, hogy a közfinanszírozott szolgáltatásokat ne fapados, harmadosztályú minőségben konzerválja.

Zombor Gábor egykor ügyes és tisztességes kórházigazgatóból, majd polgármesterből előléptetett államtitkár csetlik-botlik a Fidesz boszorkánykonyhájában. Kár, hogy nevét adja képlékeny, belső logikát nélkülöző intézkedésekhez: újabb látványos átszervezésekkel (GYEMSZI helyett Állami Egészségügyi Ellátó Központ), az állami hatáskörök kiterjesztésével (gyógyszer-nagykereskedelem), s talán csak az uralkodó politikai elit ízlésének szolgáló, de soha meg nem valósuló rendészeti lépésekkel (a kötelezővé tett szűrővizsgálatok elmulasztása esetén felfüggesztik az ellátáshoz való jogot) tervezik orvosolni az ellátás bajait. Az államtitkár ígért életpályamodellt is (akárcsak előde), de az elfogadott költségvetésben nincs fedezet minimális béremelésekre sem. Nem tudott pénzt szerezni a szakorvosi minimálbér megemelésére, így minden végzős rezidensnek szembe kell néznie azzal, hogy szakorvosként megszűnik a Markusovszky-ösztöndíja és nettó hatvan-hetvenezerrel kevesebbet kap, ami újabb migrációs hullámot indíthat el.

Hab a tortán, hogy, hogy a legújabb egészségügyi salátatörvény elfogadásának napján tette közzé az egészségügyért felelős államtitkárság az „Egészséges Magyarország 2014-2020” Egészségügyi Ágazati Stratégia című anyagot. Valamit már kellett mondani arról, hogy mit akarnak (akarhatnak) az ágazattal tenni 2020-ig. Ez a 97 oldalas anyag szinte szóról-szóra megismétli a Fidesz kormányzás eddigi egészségügyi "'sikertörténeteit, miközben közember számára érthetetlen szakmai zsargon mögé rejti tényleges szándékait.

Csupa üres fecsegés

A politika műhelyeiben közhely, hogy az igazság pillanata a költségvetés elfogadásával érkezik el. S lehet a számokkal bűvészkedni, de az idei és jövő évi költségvetések, az évközi változások áttekintése alapján világos, hogy a magyar egészségügyet jövőre mindössze másfél százalékkal több pénzből kell működtetni. Ebből a még az inflációs mértéket sem elérő növekményből jut 10 milliárd a "a háziorvosi rendszer megújításának első ütemére", ami nyilvánvalóan feltételekkel és ma még nem körvonalazott módon pántlikázott előirányzat, s nem automatikusan járó praxispénz emelés. A lendülettel beharangozott kórházi adósságrendezés 60 milliárdjából minden költségvetési szerv (pl. iskolák) tartozását rendezni kellene, ez az előirányzat nem is az egészségbiztosítás kasszái között szerepel. Ez az összeg már ma sem elegendő a lejárt határidejű szállítói tartozások kiegyenlítésére. Arról nincs szó, hogy bármilyen formában javítanák a kórházak finanszírozását, ellenben készülnek a gazdálkodás szabályainak tovább szigorítására. Az intézetigazgatók fenyegetettsége pedig nem hozhat mást magával, minthogy a tényleges költségvetési fedezet szintjére szállítják le az ellátás színvonalát.

Lassan visszaüt, hogy a demokratikus ellenzéki pártok vétkes könnyelműséggel elhanyagolták a szakpolitikát – így a kormányzati egészségügyi politika következetes kritikáját. S hiába készültek színvonalas programtervek, ha az elmúlt év választásain az ellenzék nem tudott (vagy nem akart) belőlük hiteles alternatívát kovácsolni. A legtöbb elemző ma már egyetért: ez is hozzájárult ahhoz, hogy a választók az amúgy is nyögvenyelősen összerakott baloldali szövetség kormányzati felkészülését gyengének ítélték. Az egészségügyi szakmai szervezeteket, érdekképviseleteket a hatalom domesztikálta, az ellenzéki vákuumban szárba szökkenő közéleti kezdeményezések viszont még nem érték el az egészségügyet. A tüntetések egyik - másik hozzászólója felidéz a nyilvánosságot elborzasztó betegsorsokat, regénybe illő kálváriákat, de egyelőre az egészségügy tűrhetetlen és méltatlan viszonyai csak epizódként, s még nem hajtóerőként jelennek meg az Orbán-rezsim leváltásának palettáján. (Üdítő ígéret a Rotterdamban egészségpolitikát tanuló, a megmozdulásokon színpadi szereplést vállaló, szociálisan érzékeny ifjú doktornő feltűnése.)

Hiteles program kellene

Pedig jó lenne már felismerni, hogy bárhogy is csűri-csavarja, koptatja az eddig beváltnak hitt kommunikációs kliséket a kormány, a költségvetés számai tisztán és világosan mutatják, hogy 2015 az egészségügy számára valódi gyászév lehet. Jó lenne felismerni, hogy az állam fokozatosan kiterjeszti sötét szárnyait az egészségügyi közszolgáltatás minden elemére is, hogy azután hatalmát e szolgáltatások korlátozására használja. Úgy ahogyan ez a szociális rendszerben és az oktatásban történik. Erről szól a közgyógyellátás brutális szűkítése vagy a népegészségügy területén tervezett létszámcsökkentés is.

Többet, illő alázattal és felelősséggel kell beszélnünk tehát egészségünk ügyéről a parlamenten kívüli közéletben, mielőtt az Európai Uniótól, de a visegrádi országok csoportjától való leszakadásunk visszafordíthatatlanná válik. Az egészségügy szétesését ugyanis nem képes pótolni a társadalmi szolidaritás, funkcióit nem veheti át megannyi lelkes civil aktivista.

Éppen két éve írtam a Népszavában: „Az kevés, hogy kimondjuk: kinek kell mennie… Az egészségügynek új program kell, új szemlélet, kiszámíthatóság és ehhez hiteles szereplők, akik bíznak önmagukban és bizalmat képesek kelteni a hitehagyott ágazatban. Advent hetei véget értek. Reménykedjünk. A remény hal meg utoljára. Mozdulni kell.”

Ma is így gondolom.

Témák
reformok igazság

Gyerek a színpadon

Sok okos dolog hangzott el a tegnapi tüntetésen, kezdve attól, hogy a társadalomnak fel kell ébrednie, egészen addig, hogy most már tettekre van szükség. Igazán kár, hogy a hivatalos Magyarországot - és főképp képviselőiket - ez pont annyira nem fogja izgatni, mint ahogy az eddigi tüntetéseket is csak szükséges rossznak tekintették. Nyilván nem az utcáról akarják megtudni, hogy rendszerük bukásra van ítélve és hogy immár elérkezett az idő egy új köztársaság megteremtésére.

A beszédek között számomra mégis a színpad egy néma alakja volt a főszereplő. Miközben az Eötvös Károly Intézet igazgatója, Somody Bernadett a helyes állampolgári viselkedést és azt taglalta, hogy az állam nem mondhatja meg, hogyan kell élni, egy kisfiú állt mellette. Feltehetően a saját gyereke, aki elkísérte őt. Csakhogy egy idő után a gyerek elunta az eseményt. Sétálgatni kezdett, el-eltűnt, láthatóan nem érdekelte a színpadon elhangzó bölcs, elgondolkodtató, jövőbemutató beszéd. Pedig róla volt szó. Arról, hogy milyen országban élhet majd, mire felnő, vagy még előtte, amikor gimnáziumba, meg egyetemre megy. Ezért gyűlt össze a sok ember, erről beszélt az igazgatónő, meg a többi szónok is.

Nehéz azonban úgy és olyant mondani, hogy a gyerek és vele a társadalom ma még néma és visszahúzódó részének (a többségnek) az érdeklődését felkeltsék. Pedig ezen is múlik a most erősödő mozgalmak, a jelenlegi rendszer egész ellenzékének sikere.

Szerző
Sebes György

Gyerek a színpadon

Sok okos dolog hangzott el a tegnapi tüntetésen, kezdve attól, hogy a társadalomnak fel kell ébrednie, egészen addig, hogy most már tettekre van szükség. Igazán kár, hogy a hivatalos Magyarországot - és főképp képviselőiket - ez pont annyira nem fogja izgatni, mint ahogy az eddigi tüntetéseket is csak szükséges rossznak tekintették. Nyilván nem az utcáról akarják megtudni, hogy rendszerük bukásra van ítélve és hogy immár elérkezett az idő egy új köztársaság megteremtésére.

A beszédek között számomra mégis a színpad egy néma alakja volt a főszereplő. Miközben az Eötvös Károly Intézet igazgatója, Somody Bernadett a helyes állampolgári viselkedést és azt taglalta, hogy az állam nem mondhatja meg, hogyan kell élni, egy kisfiú állt mellette. Feltehetően a saját gyereke, aki elkísérte őt. Csakhogy egy idő után a gyerek elunta az eseményt. Sétálgatni kezdett, el-eltűnt, láthatóan nem érdekelte a színpadon elhangzó bölcs, elgondolkodtató, jövőbemutató beszéd. Pedig róla volt szó. Arról, hogy milyen országban élhet majd, mire felnő, vagy még előtte, amikor gimnáziumba, meg egyetemre megy. Ezért gyűlt össze a sok ember, erről beszélt az igazgatónő, meg a többi szónok is.

Nehéz azonban úgy és olyant mondani, hogy a gyerek és vele a társadalom ma még néma és visszahúzódó részének (a többségnek) az érdeklődését felkeltsék. Pedig ezen is múlik a most erősödő mozgalmak, a jelenlegi rendszer egész ellenzékének sikere.

Szerző
Sebes György