Többen kommentálták már eddig is Kövér László év végi, mondhatni átfogó igényű politikai látomását, amelyet interjú formájában publikált a Magyar Hírlapban; és majd’ valamennyien a negyedik világháború beköszöntét vizionáló mondatokat emelték ki belőle – jobbára az elmeháborodottság kategóriájában értelmezve azokat. Mitagadás, a klinikai szemléletű megközelítés kétségkívül indokoltnak tűnik, hiszen éppenséggel rendkívüli eredmény - ha úgy tetszik, a sokat kárhoztatott nagyhatalmak politikai teljesítménye -, hogy 1945 óta, minden nemzetközi és lokális krízis ellenére is sikerült elkerülni a globális háborút, elsősorban a nukleáris összecsapást. S hogy Európa hetven éve békében él, az kivált történelmi léptékű sikertörténet, amelynek nem utolsó sorban az Európai Unió lett az egyik záloga.
Mindennek ellenére a házelnök provokatív „meglátása” nem intézhető el azzal, ha a tágabb gondolatmenetből kiragadva leszóljuk, mint egyikét a tőle már korábbról ismert agyrémeknek. Hiszen személyében a Fidesz választmányi elnöke is beszél, mondandója tehát csak a kormánypárt retorikájának részeként értékelhető. És pontosan illeszkedik is ahhoz, amikor Kövér például azt állítja, hogy valójában a negyedik világháború zajlik körülöttünk: mert „(…) a feltörekvő, valaha harmadik világbéli hatalmakkal, az új riválisokkal és Oroszországgal is meg kell küzdenie az Egyesült Államoknak. Ők nem alárendeltek akarnak lenni, ahogy Európa sem. Nem köszöntött be tehát a Pax Americana. A mostani ütközések ebből adódnak.” Vagyis itt egy világméretű szabadságharc folyik az amerikaiak ellen, akiknek – mint Kövér mondja –, az a „hatalmi öndefiníciója”, hogy „nemzetbiztonsági szempontból nincs a földön egy olyan négyzetcentiméternyi terület, amely az ő érdekeiken kívül esne. Ebből az is adódik, hogy számukra nem létezik, hogy a magukén kívül más országnak is lehet szuverenitása.”
Nos, ez a szöveg a legkevésbé sem egy megháborodott embernek, hanem annak a célzatosan kommunikáló politikusnak a terméke, aki saját pártja elkötelezett törzsszavazói számára akar felkínálni valamiféle világmagyarázatot. Olyat, ami az ő szemükben legitimálhatja az Orbán-rezsim mind kudarcosabb külpolitikai kalandorságát. Meg azt a feltett szándékot, amit Kövér egyáltalán nem tagad, hiszen ezt mondja: „Ilyen dimenziókban mérve a helyzetet, két dolog merülhet fel. Vagy kétségbeesünk, vagy higgadtan hátradőlünk. Ez utóbbi megoldást kell választani, hiszen általunk megváltoztathatatlan a helyzet, amibe belekerültünk”.
Ez a textus lényege. Hogy a Fidesz-vircsaft nem óhajt változtatni. Ehhez van szüksége erre az obskurus ideológiai tákolmányra, amely a Nyugattal szemben eddig is forgalmazott függetlenségi küzdelmet most már egyértelműen Amerikára fókuszálja, hogy a nemzeti szuverenitás és a demokrácia mumusaként használhassa. Ezért Kövér olyan szövetségeseket keresne, „akikkel egy hajóban evezünk, méghozzá az alsó fedélközben. Ők a kelet-közép-európai országok.”
Csakhogy aligha véletlenül feledkezik meg arról, hogy épp ezek a potenciális szövetségesnek tekintett országok kérnek a legkevésbé a magyar receptből. A lengyelek, a csehek, a románok, de még a szlovákok is az atlanti szövetségben látják garantálva elemi érdekeiket, és eszük ágában sincs Amerika-ellenes retorikát, még kevésbé politikát követni. Aminek ugyan csak az egyik, de aktualitását tekintve meghatározó oka az Oroszország által alapjában megváltoztatott geopolitikai helyzet. Vegyük észre, hogy Kövér, bár harcos indulattal védelmezi az európai szabadságot, és a Németországgal való stratégiai partnerségbe veti minden reményét, ám a terjedelmes interjúban egyetlen szót sem ejt Putyin krími és kelet-ukrajnai agressziójáról.
És ez enyhén szólva árulkodó. Mert hogyan lehet a kelet-európai államok függetlenségét anélkül félteni, hogy Moszkva katonai intervenciójáról beszélnénk? Valóban úgy kezdődött ez a súlyos nemzetközi konzekvenciákkal járó konfliktus, hogy az USA, a NATO és az Európai Unió támadására az oroszok visszaütöttek? Hogyne, ismerünk ilyen felfogást: Putyinét. Az illiberális mintaállam vezetője az orosz ajkú lakosság védelmében hágta át a nemzetközi jogot, amikor annektálta a Krím-félszigetet, és szakított ki két szakadár enklávét Ukrajna területéből. Orosz diplomáciai forrásokból pedig azt is tudjuk, hogy ezekre a „preventív lépésekre” Moszkva csak azért kényszerült, mert - úgymond - tartania kellett a NATO keleti bővítésétől.
A kérdés azonban az, hogy a magyar parlament elnöke egyetért-e az orosz önigazolásokkal? Következésképp elítéli-e a Nyugat fellépését Putyin doktrínájával szemben? Az interjú a maga teljességében arra enged következtetni, hogy Kövér László, noha nem egyenesen, de szövege minden összefüggésében kifejezi egyetértését az agresszorral, hiszen kizárólag az amerikai beavatkozástól félti a térséget. Mégpedig akkora lendülettel, hogy egyszersmind a Németországgal való együttműködést is Washington ellenében ajánlja a magyar kormánynak.
Ami egyébként rávall az egész „szellemi” konstrukció színvonalára. Hiszen Európában ma Angela Merkel bírálja legkeményebben Putyint, és - éppen a tárgyalásos megoldás majdani sikere érdekében - Obamával együtt szorgalmazza a szankciópolitika folytatását. Miután nem Amerikától látja veszélyeztetve a világbékét.
