Idegesen és haraggal

Kifejezetten fáradt vagyok és ideges. Aki úgy gondolja, ez nem közügy, annak igaza van és ne olvassa tovább ezt a cikket. Magánhisztériák következnek.

Az első hisztéria oka egy romákkal kapcsolatos hír. Van egy falu Baranyában, Cserdi. Itt gyakorlatilag csak romák élnek. Mit tudunk a romákról? Lopnak, isznak, drogoznak, lustálkodnak, verekednek és élősködnek. Még tankönyv is akadt, amelyik ezeket a sztereotípiákat sugallta. Ha meggondolom, hogy a romákkal kapcsolatos emberjogi „hőbörgés” mértékadó körök szerint csak valamiféle liberális aberráció, amelyet kizárólag beteges magyar gyűlöletből terjesztünk (lásd még Boross Péter volt miniszterelnök úr, Orbán nem volt miniszterelnök úr tanácsadója szerint: „egészséges vidéki fiúkra van szükségünk”, értsd: mi, perverz fővárosi liberálisok vagyunk a nemzet problémáinak legfőbb forrása), szóval: nemcsak rosszul érzem magam, hanem kifejezetten dührohamokat is kapok.

Miért? Mert én, mint „magyarellenes rózsadombi liberális” (a valóságban: nyugdíjas a bevásárlókocsival), képzeljék, elolvastam a hírt a cserdi romákról. És sírni vagy káromkodni támadt kedvem. A hír a következő: „Ócsára is jutott a cserdi romák krumplijából. Négy tonna hagymát és krumplit osztottak ki a VII. kerület rászorulói között hétfőn, ebből maradt meg négyszáz kiló, azt szállította le az Age of Hope és a Budapest Bike Maffia három tagja Ócsára. Összesen négyezer kiló krumplit és hagymát ajánlott fel a baranyai roma falu, Cserdi polgármestere a rászorulóknak. Ez náluk már hagyomány, minden évben ételt osztanak karácsonykor. Idén az adomány javát a VII. kerület rászorulói között osztották szét, a megmaradt négyszáz kilót pedig, mint említettem, Ócsára, a devizahiteleik bebukása miatt lakásaikat elvesztők szociális lakóparkjába vitték. A cserdiek adományát még pár száz kiló mandarinnal is kiegészítették, amit már szenteste előtt le is szállították és ki is osztottak.”

Tessenek nyugodtan cigányozni tovább! Ha ezt olvasva nem tetszenek szégyellni azt.

Tudom, hallom az úgynevezett ellenérveket, istenem, kívülről tudom őket, ne is mondják! Barátaim: a cigányokat rágalmazó érvek mind hazugságok. Pontosan ugyanígy viselkednek a bádogvárosok lakói Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, Hátsó-Indiában, mindenütt, mint nálunk a romák kitaszított része: ahol a tiszta víztől, a rendőri védelemtől, a normális iskolától, lakástól, orvosi ellátástól - egyáltalán: a civilizációtól - való megfosztottság a mindennapi élet ténye. Ahol viszont olyan iskolát, egészségügyet, települési hatóságot hoznak létre, amelyik meg akarja oldani a problémákat: nahát, ott kérem, meg is oldják. Sőt: talán az is elég volna, ha csak hagynák a romákat normálisan élni.

Ezt a hírt, hogy egy baranyai roma falu, ahol becsületesen dolgoznak a romák (mert hagyják őket), képes segélyekkel támogatni a pesti és ócsai szegényeket, ezt a tévé-híradónak első helyen kellett volna hoznia. Ha az „emberileg érthető” kormány-hízelgés mellett szorult volna beléjük egy morzsányi becsület.

A másik hír, ami nem feldühített, hanem elkeserített, az nem is hír volt, hanem az a szenteskedő hangnem, az a képernyőből-hangszóróból folyamatosan áradó jókodás, amivel a magyar kormányrádió és kormány-televízió a szeretet ünnepe kapcsán a kormányunknak udvarolt. Miközben ezrek álltak sorba a Krisna Tudatú Hívők által osztott ingyen élelemért, kétszázezer gyerek éhezik, emberek laknak földbe vájt odúkban és több százezer a kivándoroltak száma, a magyar közmédia úgy tesz, úgy tett, mintha zászlósurainkat a szeretet vezérelne.

Nekem szent ünnep a karácsony. Jobbik énünk szólal meg ilyenkor. De milyen karácsony az, amelyiken a földön fekvő hajléktalanokon kell átlépjek? Ha minden koldusnak adnék száz forintot, akivel karácsonykor (és minden más napon) szembetalálkozom, egy óra alatt elfogyna az összes pénzem. Milyen karácsony az, ahol lépten-nyomon az jut eszembe, hogy a Kisdedet, a szeretet prófétáját, ha eljönne újra, a hatalom ismét csak megfeszítené. Ide másolok egy verset, talán most, hogy elmúltak az ünnepek, nem lesz nagyon nagy botrány belőle. Egy egészen kiváló magyar költő, az ungvári Balla D. Károly írta. A vége kicsit illetlen. Ha van angyal, áldja meg érte.

Ultrahang

Vibrált a monitor s megszólalt az Ultra hangja:

méhednek áldott gyümölcse lesz.

Irult-pirult Mária, pedig tudta. Már megvolt rég

a vizeletes terhességi teszt.

József fejét ingatta kicsit, hol igenelt, hol nemzett,

bambán nézte, mit rajzol nője hasán a krém,

aztán a mozgó kúpban a kis ufót leste,

hogy csak torzszülött lesz-e vagy sátáni rém.

S mondá Gábriel, megvan minden szerve,

s hogy istenfia ő! – ez mindenkinek tetszett.

De Mária már látta, fia szűz testére

hogyan feszítik majd fel azt a kurva keresztet.

Tudja azt a miniszter úr, milyen bátorság egy kárpátaljai költőtől egy ilyen verset írni? Tudja azt, milyen hálával tartozik neki a magyar nemzet ezért az épelméjű és haragos hangvételért?

Nincs is több szavam.

2015.01.09 07:03

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29