Látom a miniszterelnökünk fotóját a párizsi milliós menetben. Az előtte levő sorban az emberek összekapaszkodva, ő a hátuk mögött, dacos arccal, a sok ember között is egyedül. Mi járhat a fejében? A gyász, a tisztelet, a fájdalom a kollégák elvesztéséért? De mit is írok, hiszen az újságírók neki nem kollégái, mintha túlságosan nem is kedvelne bennünket. De valóban, mi járhatott a fejében? Nemsokára megtudjuk. Orbán általában pontosan fogalmaz, most azt hangsúlyozza: "…nem akarunk tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani." Így. Nem akar kisebbséget látni? Talán nem is lát. A több százezer hazai romát sem látja. Pedig ők itt vannak, itt vannak jószerivel munka nélkül, itt vannak a magyarokétól különböző kulturális tulajdonságokkal s ez utóbbiak bizony gazdagítják az országot, mint már ezt első királyunk, István is felismerte. Felismerte, hogy a nép sokszínűsége csak gazdagítja az államot. Az államot, amelyet ő alapított meg vérrel, verejtékkel.