Csak rajzoltak...

A neo-farizeus párt ügyésze megtalálta a párizsi vérengzés bűnöseit. Matematikai képletben kifejezve: tettes=áldozat. A meggyilkolt karikaturisták és újságírók maguk felelnek halálukért, mert provokáltak.

H. P. - a monogram azonosság ellenére - nem a nyomtatásban, inkább a nyomtatott sajtó eltüntetéseben érdekelt. A Párizsban történtekből nyomban le is vonja a következtetést: Budapesten túl szabad a sajtó, véget kell vetni a „vallásgyalázásnak". A gyalázatról egy kicsit később, lássuk előbb a tényeket.

Párizsban nem az történt, amiről H. P. beszél, ezért következtetései is hamisak. A Charlie Hebdo, a hajdani Hara-Kiri című vicclap utóda nem a vallásokat gyalázza, hanem a papokat, rabbikat, imámokat figurázza ki. Rendszeresen, gorombán, ha úgy tetszik provokatívan. Akik olvassák – és akik nem –, általában iskolázott emberek, tudják, hogy az efféle gúnynak évszázados hagyománya van. Például Rabelais. Például Voltaire, aki honfitársait arra biztatta: taposd el a gyalázatost! Mármint a katolikus egyházat, amelynek utolsó szentségét felvéve távozott az árnyékvilágból. Akik a teológia mellett történelem és irodalom órákat is látogattak bizonyára emlékeznek, milyen jelzőkkel illette Pázmány Péter a protestánsokat. Az ellenfél hitszónokai se maradtak adósok…

A Charlie Hebdoról még csak annyit, hogy gondosan ügyelnek a gúny egyensúlyára, szó sincs arról, hogy csak iszlám vallási vezetőkre járna a ceruzájuk. Jut belőle mindenféle hívőnek és hitetlennek, politikusnak, közéleti hullócsillagnak és üstökösnek. Persze nincsenek egyedül; a Canard Enchainé sokkal régebben és időnként sokkal durvábban teszi ugyanezt, de a Libération című napilap első oldalas címeiben is szép példákat találni.

A francia politikusok se rajonganak az őket pellengérre állító vicclapokért, mégsem volt szükség a „közszereplők” tűréshatárát előíró bírósági határozatra. De Gaulle tábornok, kormány-, majd államfő korában megtiltotta, hogy a személyét érő támadásokért vicclapokat pereljenek – ez a hagyomány azóta is érvényes. A közszereplő tűr és néha a markába kuncog egyet.

A gyalázkodás bizonyos formáit természetesen Franciaországban is törvény tiltja, de nem a vallásokét, hanem az egyének és a közösségekét. Nagy különbség! Ott például a magyar gyakorlattal ellentétben nemcsak az antiszemitizmust büntetik határozottan és hatékonyan, hanem a muzulmánok és a melegek ellen elkövetett szó és tettbeli agressziót is. No meg a bűnpártolást, de azt nagyon keményen.

Ami pedig Mohamed prófétát illeti, őt a Charlie Hebdo nem gyalázta, hanem rajzolta. A muzulmán hit a próféta alakjának megjelenítését tiltja. Ez a maga korában teljesen racionális volt: a bálványimádás megakadályozására szolgált. (A zsinagógákban hasonlóképpen tilos emberi alak ábrázolása.) A vita – mert vita valóban folyik –, arról szól, hogy lehet-e a szekuláris Franciaországban nem-muzulmán sajtóterméket vallási tilalom betartására kényszeríteni, vagy ilyesmit felróni. A muzulmán értelmiségiek nagyobb része - és jó néhány vallási vezető szerint - nem!

Párizsban nem arról szól a történet, mint Budapesten. H. P. a terhességmegszakítás, a vasárnapi nyitva tartás után most a sajtót rendszabályozná meg. H. P.-t nem az elvakult gyilkosok nyugtalanítják, hanem a szabadon gondolkodók, írók, rajzolók.