A „csodát” – Hollande államfő népszerűségének hirtelen emelkedését – eleve fönntartásokkal fogadták, mert a részeredmények ellentmondók. A pozitívum javarésze a szocialista választórétegből, baloldalról származik, összességében úgy 69 százalék, míg a jobboldalon még mindig túlnyomóan több az elvető. De itt is 3 százalékra tehető a korábbinál kedvezőbb megítélők száma. Sarkozy pártjában, a jobbközép UMP táborában 16 százalék változtatott előző tagadó álláspontján, de ami még ennél is föltűnőbb, a szélsőjobboldali Nemzeti Front makacs voksolói közül is 17 százalék pártolt át Hollande-hoz.
Abban minden elemző egyetért, hogy a fordulat, - mert arról beszélnek – alapvető oka Hollande-nak államférfihoz méltó magatartása volt a terrorcselekmények napjaiban, elszántsága, hogy a veszély forrásait kímélet nélkül föl kell számolni, a tetteseket ártalmatlanná tenni.
Ezt ellentétesnek látták korábbi habozásaival, állítólag „új Hollande” jelent meg a nyilvánosság előtt. Szerencsés körülmény volt, hogy a rendfönntartó erők hamar bukkantak a terroristák nyomára, nem haboztak cselekedni. Hasonlóságot, bár nem teljesen azonosságot véltek fölfedezni, amikor szocialista elődje, François Mitterrand 1991. januárjában, az Öböl háborúban tétovázás nélkül döntött a fegyveres beavatkozás mellett, és ezzel egy csapásra 19 ponttal növelte rokonszenvezőinek a táborát.
Hollande-nak szerencséje volt abban is, hogy kormányfője, Manuel Valls hozzá hasonlóan elszánt volt, néha még nála is keményebb. Ketten összehangoltan úgy nyilatkoztak, ha a Köztársaság, az állampolgárok biztonságáról van szó semmi helye a pepecselésnek. Valls, aki egyébként népszerűségben mindig is megelőzte főnökét, most maga ugyancsak 17 százalékkal több elismerővel találkozott, mondhatni győzött a szocialista államvezetés.
Még a Le Figaro is, amely következetesen kitart ellenzéki, megalkuvás nélkül bíráló álláspontja mellett, ezúttal „Szent egység” című vezércikkében azt írta, „a tragédiát követő rendkívüli órákban senki sem maradhatott érzéketlen. A nemzet talpon állt, az elnök meglelte azokat a szavakat, amelyek lélekbe hatolnak, a hangzásuk hiteles volt”. A fordulat további bátorságra serkentette Hollande-ot, a Le Monde-nak kijelentette, hogy „megváltozott az ország, és az én személyes megítélésem is. Az ilyen erőpróbák azt is kicserélik, aki a legmagasabb szinten áll”.
Az ilyen kirívóan föltűnő fordulat után a politikai élet befolyásos szereplőit és a vezető kommentátorokat érthetően az foglalkoztatja, hogy ez az eufória meddig tarthat, hosszabb hatású is lehet-e, vagy csupán röpke, átmeneti jelenség. Az új nevén Obs, balliberális heti magazin faggatta az egyik „lélekelemzőt”, Frédéric Dabit, mi a véleménye, igazán szó lehet-e arról, hogy befellegzett a „hollandi puhaságnak”. A válasz kitérő volt: maga sem tudja biztosan „megszépülés, vagy csak szalmaláng?”, ő inkább a második föltételezésre hajlik. Ami valószínű – fűzte hozzá – semmi nem lesz úgy, ahogyan eddig volt.
A szerkesztőségek megkérdezték Xavier Bertrand-t, Sarkozy hajdani miniszterét, hogyan látja ő, és tétovázás nélkül azt felelte, „nem tartozom azok közé, akik irgalmasok Hollande iránt, de el kell ismerni, most hivatása magaslatán állt. Nem kell röstellni, ha egy kormány a Köztársaság hangján szól, és én azzal reagálok rá, hogy egyetértek”. Az óvatosabbak szerint ez a mérsékelt derűlátás 2015 első feléig tarthat, aztán mi lesz, majd kiderül. Akadnak azonban optimistábbak is.
A Le Monde Facebookon szondázta olvasóinak a véleményét, és az összesítésből azt emelte ki, hogy kétségtelen, Hollande elszánta magát, nem adja föl. A gazdasági és politikai kétségek ellenére eltökélt szándéka, hogy jöhet vihar, forgószél, de ha 2017-ben lejár jelenlegi államfői mandátuma, ismét jelölteti magát. Ez, a mértékadó újság már tavaly, a jelenleginél sokkal kilátástalanabb helyzetben is erre a véleményre hajlott. Furcsa, meglepő jelzőt használt, azt a formulát, hogy Hollande-ban ott szunnyad az ökölvívó harcias szelleme is.
Nincs benne kétség, hisz magában, ami akkor eléggé hihetetlen megjegyzés volt. Most viszont, a nagy napok után már szinte mindenki, ha még teljes bizonyossággal nem is, mert kockázatos, de bólogatva olvassa, hogy Hollande ott lesz az alig két év múlva esedékes döntőben. Annál is inkább – vélik -, mert Sarkozy kezdeti viharos lendülete fékeződik, már a jobboldalon is halványul a varázsa. Marine Le Pen Nemzeti Frontja nem jelentéktelen, mégsem halálos veszély, nem fantázia ma már, hogy Hollande 2017-től újabb fél évtizedre az Élysée lakója maradhat.
