A pancser politikus állandóan körkörösen egyeztet, de semmilyen határozott döntésre, távlatos megoldásra se jut ebben a kaotikus, zűrzavaros demokráciában. A gengszter típus viszont csak a saját csupasz érdekeit követi, amikor „foglyul ejti” az államot és az állami-politikai kényszerek eszközrendszerével fosztogatja az állampolgárt. Ezért egy jól szervezett banda élén gyors és határozott döntéseket hoz, mielőtt még átlátná szakmailag, hogy miről is van szó, hiszen soha sem egyeztet senkivel.
A gazdasági életben viszont kétféle ragadozóval ismerkedett meg a magyar gyalogpolgár az elmúlt negyedszázad alatt, akik voltak szívesek a magyar gazdaságot együttesen mély válságba juttatni. Egyfelől a macskaféle ragadozókkal, akik neoliberális lobogók alatt, „éljen a piac – kapja, aki marja” csatakiáltással egyedül, vagy legalábbis kis csoportokban vadásztak, s akár egymást is levadászták, ha már túlságosan zavaró volt a konkurencia.
Másfelől a kutyaféle ragadozókkal, akik ókonzervatív zászlók alatt, „az állam itt mi vagyunk – lopni itt történelmi jogunk” csatakiáltással nagy csoportokban és igen szervezetten, hatékonyan vadásztak, és mindig a vezér-kutya osztotta fel a zsákmányt, aki egyben korlátozta is a csoporton belüli koncért való versengést. Nem igazán meglepő tehát, hogy igen erős a korreláció a politika és a gazdasági élet főszereplőinek két típusa között, de az sem, hogy a pancserek és magányos ragadozók két évtizede után a gengszterek és a csoportos ragadozók kerekedtek felül, és most a szemünk láttára folyik a még megmaradt koncok szétosztása.
A politika és gazdaság vadházassága
Az állatmesék után a napi politika nyelvére váltva, igazuk van a tüntető tömegeknek abban, hogy a gengszterek és a csoportos ragadozók világa után nem egy vonzó perspektíva a pancserek és magányos ragadozók világát viszontlátni, azaz a Fidesz-világ után az 1989-et követő korszakhoz visszatérni, bármilyen fontos is számunkra a demokratikus jogállamiság. Hiszen 1989 után történelmileg újra „utat tévesztettünk”, és nem ennek az úttévesztésnek a második kiadását kívánja az utca embere, amikor a Fidesz önkényuralmából már elege van.
Ám az elmúlt negyedszázad érdemi elutasítása és annak differenciált szemlélete szükségképpen együtt jár. A régi baloldal teremtett ugyan értéket azzal, hogy létrehozta a formális demokrácia intézményrendszerét, de mivel nem töltötte meg azt valódi társadalmi-gazdasági tartalommal, ezért nem hozott létre fenntartható demokráciát és tartós társadalmi haladást. A formális demokrácia önmagában puszta homlokzattá, paravánná vált, ami mögött rejtve lejátszódott a politika és a gazdaság vadházassága. Ezért egy idő után a homlokzat is omladozni kezdett és feltárult a népség és katonaság számára az oligarchák agresszív világa. Az ország elszegényedése és hanyatlása is nyilvánvalóvá vált, nem csoda hát, hogy ezt a kiüresedett demokráciát nem tudták és akarták az emberek megvédeni, és a kisebbség többsége a növekvő bizonytalanságtól megrémülve ebben a zűrzavaros demokráciában az önsorsrontás égbeszökő eseteként a vezér-demokrácia biztonságára szavazott.
Demokrata pancserek, autokrata gengszterek
Vannak hasznos közhelyek, hiszen mélységesen igaz, hogy sem a differenciátlan elit-ellenesség és párt-ellenesség, vagy a politika szennyes mivoltának hangoztatása, sem a civil társadalom spontaneitásának túlbecsülése, vagy a társadalmi mozgalmak erejének - lendületének mitizálása nem vezet sehova. De a konkrét igazság a mai konkrét helyzetben mégiscsak az, hogy negyedszázad után a korábbi pártrendszer végérvényesen elavult és a párt-elitek kiöregedtek, ezért most társadalmi és politikai korszakváltásra van szükség.
Mindent nagyon elölről kell kezdeni, sajnálatosan kevés folytonossággal a demokratikus szervezetekben és a hiteles személyekben, ha érdemi változást és nem további pangást-stagnálást akarunk. Kétségtelen, hogy a jövő történészei be fogják mutatni az elmúlt negyedszázad számos vívmányát és méltatni fogják becsületes, pozitív szereplőit is, de ez most nem az elmúlt negyedszázad, a „rendszerváltás” ünneplésének ideje. Most a korszakváltás idejét éljük, és nem szabad elmaszatolni a korszakhatárt azzal, hogy kattogtatjuk az egyrészt-másrészt érvelést. Persze, hogy élesen meg kell különböztetni a 2010 előtti és utáni időket, sőt a 2010 előtti időszak egyes szakaszait is, ám az elmúlt negyedszázad kedvesen-lassan hanyatló világa mégiscsak szükségképpen a Fidesz-világ borzalmába torkollott. Ezért nyilvánvaló, hogy most a korszakváltásnál az egész korábbi történelmi időszakot a maga szerves egységében kell látni, mert csak úgy lehet túllépni rajta. Azok, akik folyton azzal az érvrendszerrel hadonásznak, hogy mekkora a különbség a „demokrata” pancserek és az „autokrata” gengszterek között, mostanság éppen a lényeget fedik el, azt, hogy már 2010 előtt is utat tévesztettünk és nincs oda visszatérés, mert az előző korszak történelmi zsákutca volt, ezért nem folytatható.
Az elmúlt negyedszázad alatt a régi politikai elit az európai felzárkózásban kudarcot vallott, a szoftverje - világlátása - elavult, a küldetése-megbízatása lejárt, a szereplői pedig politikailag reménytelenül elöregedtek.
Nap-nap után látszik, hogy már képtelenek a gyorsan átalakuló társadalommal párbeszédet folytatni, az utcán tiltakozó fiatalok világát pedig még kevésbé ismerik, mint a Hold túlsó oldalát. A régi politikai elit már régen nem ért semmit a mai világból és nem hajlandó szembenézni a maga felhalmozott hibáival, azzal a stratégiai úttévesztéssel, ami előkészítette a demokrácia végelgyengülését és az orbáni hatalomátvételt. Ehelyett a maga törmelék pozícióit védelmezi, és azzal a felháborodással házal a médiában, hogy a fiatalok bántják a 25 évet, pedig az mégiscsak szebb volt, jobb volt, mert legalább formális demokrácia volt.
A régi ellenzéknek az a fő érve, hogy - szégyenlősen szólva - „kevésbé rosszak voltunk” (tisztelet a gyakori kivételnek), már semmit se mond a mai negyven éven aluliaknak, és mindig a belépő generációknak van igazuk, mert ők a következő korszak főszereplői.
Omladozik a hazugság katedrálisa
A „tedd magad szabaddá” és „neki kell menni az államnak” még csak a tüntetések átmeneti jelszavai, amelyek felszabadíthatják a társadalmi mozgalmak energiáit egy részvételi forradalomban, ám még nem az új ellenzék programjai a korszakváltásra. Az ilyen demokratikus innovációktól évek óta hangos a nemzetközi politikai élet és a média, s bár a megszokott késéssel nálunk csak most kerültek napirendre, de végre megjöttek. A felező válság 2012-ben már kissé megingatta a Fidesz kiépülőben lévő önkényuralmát, de a félelemből és gyengeségből fakadó apátia és a kormányzati média droghatása még felül tudott kerekedni az első válságon.
2016 már fenyegetően közel van, a hazugságból épített „katedrális” 2012-ben még újjáépíthető volt, de már roskadozik-omladozik, „ami van, széthull darabokra”. A jövő még nyitott, de a baloldal árvái már megengedhetnek maguknak annyi optimizmust, hogy elkezdődött a hosszú menetelés az újabb korszakváltás felé.